Máramarossziget – MARAMAROSSZIGET.INFO

a múltidéző Máramarossziget

Hol­lósy Simon — Ten­ge­ri­hán­tás / Váz­lat — ceruza/

Hol­lósy Simon­ról sokan és sokat írtak már, érde­meit nehéz lenne maga­sabbra emelni. Éppen ezért, szü­le­té­sé­nek 169. évé­nek évfor­du­ló­ján min­denki figyel­mébe aján­lom az alábbi, kira­ga­dott levél részletet.

A gyak­ran töp­rengő és ború­látó Hol­lósy, aki sok­szor érezte úgy, hogy művé­sze­tét nem értik és nem is érté­ke­lik, a magá­nyos lélek aki a pénz­te­len­sé­get is nehe­zen viselte, leve­le­i­ben –hogy stí­lu­sos legyek — festő­vá­szonra illő gon­do­la­tok­kal aján­dé­kozta meg leve­lező­tár­sait. A lenti sorok­ból is érzé­kel­hető az elcsüg­gedt festő lelkiállapota.

Egy biz­tos: nem csak az ecset­tel bánt jól, sza­vak­kal is kiemel­kedően festett.

 

„ Egye­dül vagyok, meg­kér­tem a nőm, hogy hagy­jon magamra – kiné­zek az abla­kon – virá­gok között élek ami­ket meg sze­re­tek fes­teni. Eze­ken keresz­tül látok egy nagy házat jobb­ról, bal­ról, közte egy ala­csony udvari ház, mosó­konyha féle … eze­ken túl látom a mezőt, a szép nyu­godt levegőt. Egy fecske éppen most repül a képbe, lecsap fel­száll! (…) ülök és nézem milyen zöld, milyen kék az amit látok – és arra gon­do­lok, hogy más­hol is van ilyen szín, ilyen madár – ami nekem job­ban a sze­membe maradna: annak a madár­nak a csi­cser­gése nem volna ilyen rös­tül rekedt.”

 

Hollósy Simon - levél részlet

Hol­lósy Simon — levél részlet

Március 15

A bejegyzést írta: admin március - 15 - 2014SZÓLJ HOZZÁ

Min­den nem­zet éle­té­ben van­nak olyan napok, melye­ket a hálás nem­zet piros betűk­kel jegyez föl. Nagy csa­ták, győ­zel­mes dia­da­lok, az ország jólé­té­nek kez­dete, a szol­ga­ság­ból való fel­sza­ba­du­lás vagy vala­mely más örven­de­tes új élet­nek határa van jelezve, melyre az utó­dok­nak szíve heve­seb­ben dob­ban meg.

Nem­ze­tünk­nek már­cius 15-e az a napja, mely­nek ünneplő piros betűit nem kop­tat­ják le a szá­za­dok, míg él a magyar ezen a föl­dön és míg van szív a magyar emberben.

Nem köti dörgő ágyúk­kal és pus­ka­ro­po­gás­sal kiví­vott véres küz­de­lem emléke a magyart e nap­hoz: nem vert le a har­cias nép buzo­gá­nya sen­kit, hogy győ­zelmi tort üljön felette; sőt béke, engesz­telő­dés, test­véri ölel­ke­zés, a sza­bad­ság jogara alatt nemes­nek és nem nemes­nek tömör egésszé egye­sü­lése teszi már­cius 15-ét nagy ünnepé.

Eddig a magyar nem­zet a kivált­sá­go­sak osz­tá­lyá­ból s szol­gák­ból, job­bá­gyak­ból állott és csak most lett a magya­rok összes­sége iga­zán magyar nemzetté.

/részlet a Mára­ma­rosi Lapok — 1896. már­cius 15-i számából/

_______________

A népek tavasza

Mára­ma­ros sem volt men­tes a for­ra­dalmi meg­moz­du­lás­tól. Része volt az 1848–49-es for­ra­da­lom­ban. Érde­kes tör­té­nelmi tény az, hogy Mára­ma­rosszi­ge­ten és kör­nyé­kén, a külön­böző nem­ze­ti­ségűek között a for­ra­da­lom ideje alatt jelentős nem­ze­ti­ségi vil­lon­gá­sok nem történtek.

Beszterce-Naszód vidé­kén Urbán csá­szári ezre­ded meg­pró­bálja lází­tani a mára­ma­rosi román­sá­got a magyar kor­mány ellen, de a bor­sai romá­nok nem hall­gat­nak rá. A magyar kor­mány Mihá­lyi Gábort nevezi ki kor­mány­biz­tos­nak aki a magyar­ság és a román­ság bizal­mát élvezi. Nagy sze­re­tet­tel fogadja a Len­key huszá­ro­kat aki­ket a Hol­lósy csa­lád (Cor­buly) is ven­dé­gül lát.

Rövid idő alatt meg­ala­kul a nem­zetőr­ség, több mint ezer fős lét­szám­mal. Zásza­laja sokáig a múzeum bir­to­ká­ban volt, sőt a fegy­ve­rek egy-egy darabja is. A nem­zetőr­ség a Pus­ka­po­ros híd­nál meg­szer­vezi a pus­ka­por gyár­tá­sát, a kézműipa­ro­sok had­fel­sze­re­lést készí­te­nek. A refor­má­tus kol­lé­gium tanu­ló­i­nak nagy része hadba vonult, az iskola egyes tan­ter­mei kór­házzá ala­kul­tak át.

Várady Gábor, a nem­zető­rök őrna­gya csat­la­kozni akart csa­pa­ta­i­val a Bem által veze­tett had­se­reg­hez, de idő­köz­ben érte­sült az erdé­lyi sere­gek vere­sé­géről, ezért kato­ná­i­nak nagy részét vissza­ve­zé­nyelte Mára­ma­rosszi­getre. Ő maga szám­üze­tésbe ment és csak az 1850-es évek­ben tért vissza;  később komoly poli­ti­kai kar­ri­ert futott be, gaz­dag poli­ti­kai és iro­dalmi tevé­keny­sé­get folytatott.

Meg­je­lent 1996 már­cius 15-én a Szi­geti Tur­mix tár­sa­sági lap­ban, Maza­lik Alf­réd tollából

157 éve született Hollósy Simon

A bejegyzést írta: admin február - 2 - 2014SZÓLJ HOZZÁ

Ezzel a két kéz­irat rész­let­tel emlé­ke­zünk váro­sunk szü­löt­tére Hol­lósy Simonra. Ma 157 éve, feb­ruár 2-án szü­le­tett a modern magyar fes­té­szet kiemel­kedő úttörője.

Barát­já­nak, Lyka Károly művé­szet­tör­té­nész­nek írta 1896-ban, a Nagy­bá­nyára való láto­ga­tá­suk évében.

Mi maradt reánk a régi­ektől? Egy pár múze­um­ban megőr­zött valami? Ez az egész? Koro­nák, gyön­gyök, kardok?

Azok a dol­gok ami­ket mi nem tudunk sze­retni, amit mi ma elha­nya­go­lunk, azo­kat “Ők hagy­ták itt”; de azok nem marad­tak reánk.

Ki kel­lene vas­sal írtani és sze­ren­csét­len­ség­gel az embe­rek szí­véből min­den gőgöt, min­den Önhitt­sé­get ha azt akar­juk, végre vala­hára tanul­has­sunk a múlt­ból, ha azt akar­juk, hogy a leg­ha­tal­ma­sabb­tól, az időtől tanul­has­sunk nap­ról napra élni, mun­kál­kodni, meg­szűnni lenni.

Ez a mi ren­del­te­té­sünk!
_______________________

 

Én ma hol­nap 20 esz­ten­deje itt élek Mün­chenbe; a sörről már le kel­lett szok­nom (mert nem jót tesz). Mond­ha­tom neked sok jó és rossz belém bot­lott, de így kezd­tem tanulni a szó szo­ros értel­mé­ben mindenből.

Hála Isten­nek bol­dog­nak érzem magam, több sze­re­tett vett körül mint gyű­löl­ség — a sze­re­tet köze­lebb volt hoz­zám mindig.

Két hete, hogy e pár sort akar­tam neked lekül­deni; ma már feb­ruár utolsó előtti napja. Azt mon­dom én is, amit az egy­szeri “ember” mondta volt “amit írtam: megírtam!”


Az 1720. évi országos összeírás Máramarosszigeten

A bejegyzést írta: admin november - 5 - 2013SZÓLJ HOZZÁ

Nemes Tax­alis­ták :

- Sza­nyi Már­ton, Tóth Gás­pár, Gri­bech György, Komá­romi György, Kósa Már­ton, Hat­vani Péter, Poncz Mihály, Fodor Már­ton, Tor­dai Péter, Bar­tha Mihály, Tóth Már­ton, Diósi Ferenc, Isák György, Cse­gé­nyi Már­ton, Nagy János, Laka­tos Péter, Bar­tha György, Pri­bech János, Küküllő And­rás, Tóth Mihály, Fóris Mihály, Tódor János, Pap Ist­ván, Ötvös György, Briszka Mátyás, Víz­ka­nai Ist­ván, Pan­csel János, Orbán Mihály, Timár György, Tóth György, Meczer Mihály, Köpe­csi Ádám, Huszár And­rás, Török György, Balog Mihály, Dohi János, Asz­ta­los János, Csi­kós Péter, Balog And­rás, Lip­csei Sán­dor, Gomb­kötő János, Szu­nyi György, Laka­tos Ist­ván, Lingrai/Lingvai ?/Mihály, Csi­szár Mihály, Kircs­fa­lusi János, Szabó Mihály, Kósa György, Szász Ist­ván, Kollya Zsig­mond, Bannyas János, Faza­kas Ist­ván, Szűcs Mihály, Mois László, Balas Pál, Imre János, Csi­szár Mihály, Pap János, Szi­getthi Mihály, GOCSA Far­kas, Kovács Ferenc, Kósa György, Bannyas Mihály, Bir­ta­lan Mihály, Oláh János, Csire Mihály, Kovács István,Debrecezeni János.

Adó­zók :

- Talas Gás­pár, Decsi János, Poncz János, Kul­csár János, Josa Mihály, Ger­gely Mihály.

Liber­ti­nu­sok :

- Peter György, Veres And­rás, Balas Mihály.

1500-as évektől érzé­kel­hető a nemes csa­lá­dok szá­má­nak oly mérvű gya­ra­po­dása, mely a későb­bi­ek­ben több csa­lád elsze­gé­nye­dé­sé­hez, tár­sa­dalmi lecsú­szá­sá­hoz veze­tett. Egy­részt a bir­tok nél­kül való, puszta cím­ado­má­nyok elsza­po­ro­dása, más­részt a régebbi nemes csa­lá­dok bő gyer­mek­ál­dása növelte a sze­gény­sor­ban élő neme­sek szá­mát. Sokan annyira elsze­gé­nyed­tek, hogy a neme­sek egyet­len köte­le­zett­sé­gé­nek, a kato­nai szol­gá­lat vál­la­lá­sá­nak sem tud­tak ele­get tenni. A bir­tok­ta­lan, csu­pán címer­le­vél­lel ren­del­kező (arma­lista) neme­sek mel­lett sok egy­tel­kes (kuri­a­lista) nemes is paraszti élet­ní­vón élt: föld­jét – már aki­nek volt – saját maga művelte, leg­több­jük a job­bá­gyok­kal vagyo­ni­lag azo­nos, sőt nem egy eset­ben rosszabb szin­ten állt, háza és öltö­zéke pedig alig vagy egy­ál­ta­lán nem külön­bö­zött a jobbágyokétól.

A főne­me­sek azon törek­vése, hogy a nagy számú arma­lista és kuri­a­lista nemest adó fize­té­sére kény­sze­rít­sék, sok-sok pró­bál­ko­zás után, 1595-ben siker­rel járt. Ettől az évtől a nemes­ség alsó réte­gei elvesz­tet­ték a neme­sek egyik alap­vető jogát, az adó alóli men­tes­sé­get. Az ettől kezdve tak­sát fizető arma­lis­tá­kat és kuri­a­lis­tá­kat tak­sás vagy tax­alista neme­sek­nek is hívták.

Tovább rom­lott a kis­ne­me­sek hely­zete, ami­kor a 17. szá­zad­ban tized fize­té­sére köte­lez­ték, vagyis job­bágy­te­her­rel is súj­tot­ták őket. Til­ta­ko­zá­suk hiá­ba­va­ló­nak bizo­nyult. A fent vázolt körül­mé­nyek sok nemest arra kény­sze­rí­tet­tek, hogy 1–2 hol­das, kicsiny bir­to­kát bérbe vagy zálogba adja. Mások az ala­cso­nyabb tár­sa­dalmi réteg­hez tar­tozó, ám sok eset­ben jobb körül­mé­nyek közt élő job­bá­gy­if­jak­kal háza­sí­tot­ták össze leá­nya­i­kat. Azok­nak pedig, akik sehogy sem talál­tak bol­do­gu­lást túl­né­pe­se­dett falu­juk­ban, az elván­dor­lás maradt az egye­düli meg­ol­dás.  B.Ferenc min­den­nek elle­nére többé nem élvez­hette  a nemesi kivált­ság­gal járó elő­nyö­ket. Bár sze­mé­lyét nézve sza­bad maradt, bérelt földje, amin gaz­dál­ko­dott, job­bágy­te­lek volt, s mint ilyen, job­bá­gyi szol­gá­la­tokra köte­lezte őt. Az 1736-os adó­össze­írás, a későbbi ira­tok­kal egye­tem­ben, Feren­cet liber­ti­nus­nak, sza­ba­dos­nak tün­teti fel. Sem őt magát, sem utó­dait 1739 után többé nem emlí­tik a neme­sek között. Leszár­ma­zó­i­nak zsel­lér­ként, cse­léd­ként, juhász­ként való fel­buk­ka­nása a csa­lád tel­jes dek­lasszá­ló­dá­sát, job­bágy– és sze­gény­sorba süllye­dé­sét bizo­nyítja. A job­bágy­tel­ken élő, elsze­gé­nye­dett neme­sek – bár élet­kö­rül­mé­nye­i­ket tekintve tel­je­sen azo­no­sul­tak a föl­des­úri füg­gés­ben élő paraszt­ság­gal – a nemesi élet egyes ele­meit továbbra sem hagy­ták el. Így volt ez egy­részt jogi tekin­tet­ben, hiszen a job­bágy­ter­hek vise­lése mel­lett sze­mé­lyes ügye­ik­ben élhet­tek nemesi sza­bad­sá­guk­kal. Igye­kez­tek meg­tar­tani a külön­ál­lá­su­kat öltöz­kö­dé­sük­ben is: a posz­tó­ruha, a csizma, a bár­sony és a pré­mek vise­lé­sét a vár­me­gyék a job­bá­gyok­nak nem enge­dé­lyez­ték, de a nemes, ha sze­gény is volt, leg­alább jobb ruhá­i­val igye­ke­zett kitűnni a többi földmű­ves közül. A leg­sze­gé­nyeb­bek viszont, akik ezzel a joguk­kal sem tud­tak élni, vászon­ban, daróc­ban és bocs­kor­ban jár­tak. Külön­böz­tek a név­adási szo­ká­saik is.

(for­rás: Szabolcs-Szatmár megyei levél­tár adat­bá­zisa — Hof­fer Róbert által)

Cse­lé­nyi Wal­les­ha­u­sen Zsig­mond: A festő­ka­pi­tány /részlet/

Hol­lósy Simon halá­lá­nak tizen­ötö­dik évfordulójára

Nyu­gat · / · 1933 · / · 1933. 12. szám

Hol­lósy nagy ember volt. Nekünk, kései tanít­vá­nya­i­nak atyai vezé­rünk, művé­szi ethi­ká­nak meg­dönt­he­tet­len Sion hegye, de egy­ben az élet apró fon­dor­la­ta­i­nak kiszol­gál­ta­tott réve­teg tekin­tetű gyer­mek, aki­nek anya­ként kel­lett az élet­re­va­ló­ság okos­sá­gá­val meg­ál­dott asszony, hogy vigyáz­zon reá. Mellő­zött nagy­ság, csa­ló­dott, szo­morú szívű magyar, lelke mélyén tele nosz­tal­gi­á­val a magyar rög után, sóvárgó árva­gye­rek, de egy­út­tal min­den emberi gyar­ló­sá­got és asszo­nyi áll­ha­tat­lan­sá­got meg­ér­teni és men­teni tudó, szent ember, aki zse­bé­ben hordta már a böl­csek kövét: az élet értel­mé­nek igaz ara­nyát.
Ilyen volt. Sze­mé­lyes jelen­lé­té­ben is legen­dás titok.

Hol­lósy Simon halá­lá­nak 95. évfor­du­lója méltó alka­lom arra, hogy gyász­je­len­té­sét, amit vél­hetően eddig nem sokan lát­hat­tak, köz­zé­te­gyük. Talán egye­düli fenn­ma­radt pél­dány lehet, ezért büsz­kén mutat­juk meg olva­só­ink­nak.
Emlé­kez­zünk emberi és szak­mai nagyságára!

Aczél Gyula dr. tör­vény­széki bíró és ügyvéd

Szü­le­tett 1886 ban, Nagy­bocs­kón, meg­halt 1931-ben Szat­má­ron. Közép­is­ko­lát, jogot Mára­ma­rosszi­ge­ten vég­zett, majd jog­gya­kor­nok a buda­pesti igazságügyminiszteriumban.

Később tör­vény­széki jegyző Sza­bad­kán, s ami­kor birói vizs­gát tesz Rahóra (Mára­ma­ros vm.) helye­zik, itt műkö­dik, mint vezető — járás­biró 1916-ig. Szat­márra helye­zik, s az impe­rium — vál­to­zás után ügy­védi gyar kor­la­tot foly­tat. Jogi köny­vei és mun­kái jelen­tek meg. Jogi köny­vei és mun­kái jelen­tek meg. Élénk pub­li­cisz­ti­kai tevé­keny­sé­get fej­tett ki.

___________________________________

Csucska Elek lelkész

Szü­le­tett Sár­kö­zön 1884-ben Ján­kon (Szat­már vm) Közép­isk. és theologiát

Ung­vá­ron vég­zett, 1915-ben szen­tel­ték fel. — 1908–1915-ig székes-egyházi kar­nagy és képez­dei zene­ta­nár Ung­vá­ron, 1915-ben Mára­ma­rosszi­ge­ten s. lel­kész. 1930-tól sár­köz­uj­laki gk. rut­hén lel­kész és szent­széki taná­csos. Külö­nö­sen dalár­dák  meg­szer­ve­zé­sén fára­do­zott s egy­út­tal azok kar­mes­tere volt. Kép­zett zenész, egy­házi és műdal kom­po­zí­ciói ismer­tek. G dur misé­jét a haj­du­do­rogi gk. egy­ház vásá­rolta meg és a magyar rádió is köz­ve­tí­tette. A MP helyi tago­zati alelnöke.

___________________________________

Csu­ko­vits Sán­dor kegyes­rendi tanár

Szü­le­tett 1872 febr. 23-án Gyi­rót­hon (Sop­ron vm). Közép­is­ko­lát Kecs­ke­mé­ten, theo­ló­giát Nyit­rán, egye­te­met Kolozs­várt vég­zett ahol tanári okle­ve­let nyert. A temes­vári pia­rista gim­ná­zi­um­ban 19 évig műkö­dött. 1926 óta a mára­ma­rosszi­geti pia­rista rend­ház főnöke és a Novi­ca­tus igaz­ga­tója. Szé­les­körű kul­tur és iro­dalmi — tevé­keny­sé­get fejt ki, szá­mos cikk és tárca jelent meg tol­lá­ból. — Több iro­dalmi előa­dást tar­tott, Eöt­vös Józsefről, Szi­ge­thy Edéről. Ismert hábo­rús irá­sai: Hábo­rús emlé­kek, — Virá­gos vonat­tól a kór­há­zig– — A szi­geti Kath. Kör elnöke. A temes­vári Arany János Tár­sa­ság ren­des tagja, volt főtitkára.

___________________________________

Dra­goş Cons­tan­tin telek­könyvi igazgató

Szü­le­tett Mára­ma­rosszi­ge­ten 1886-ban Kis­gér­cen (Szat­már vm.) Érett­sé­git Naszó­don, tele­könyvi vizs­gát Deb­re­cen­ben tett Felső­visó, —Király­hel­mec, —Kun­szent­már­ton, — Óradna, Szat­már és Naszódon—műkődölt, mint igaz­ság­ügyi tiszt­vi­selő, 1919 óta Mára­ma­rosszi­ge­ten — telek­könyvi igaz­gató– Az Agru és Astra élet­hosszig­lani, s több más intéz­mény tagja.

___________________________________




Dénes Ignác városi villamos-művek igazgatója

Szü­le­tett  Mára­ma­rosszi­ge­ten Tóvá­ro­son (Komá­rom vm) 1871 ben. Felsőipar­is­ko­lát Buda­pes­ten vég­zett, majd a buda­pesti Ganz Danu­bius vil­la­mos cég­nél, mint műve­zető műkö­dött. 1901-ben a mszi­geti villamos-művek műve­zetője, majd 1918-ban ami­kor a telep a város tulaj­do­nába kerül, igaz­gató lesz. A Banca Comer­ci­ala, az árva­gon­dozó igaz­ga­tó­sági s az izr. hit­köz­ség választ­má­nyi tagja, a Keres­ke­delmi és Ipar­ka­mara szi­geti kiren­delt­sé­gé­nek éve­ken keresz­tül elnöke volt. Régeb­ben szak és napi­la­pok­ban szak­irá­nyú cik­kei jelen­tek meg.

___________________________________

Engli János adó­hi­va­tali főnök

Szü­le­tett Ava­suj­vá­ros­ban. Róna­szé­ken 1891-ben– Közép­is­ko­lát Mára­ma­rosszi­ge­ten vég­zett, 1905-ben sóbá­nyái tiszt­vi­selő, majd segéd­jegyző Felső­ró­nán. 1921– ben az ava­suj­vá­rosi adó­hi­va­tal­hoz kerül, mely­nek ezidő­sze­rint főnöke– Az Erdé­lyi Rok­kant és Nyug­di­je­gye­sü­let jegyzője, a felsőuj­fa­lusi rk. egy­ház­la­nács tagja.

___________________________________

Far­kas Imre dr., kolozs­vári orvos, iró

Szü­le­tett 1900-ban Mára­ma­rosszi­ge­ten. Közép­is­ko­lát szülő­vá­ro­sé­ban, egye­te­met Prága és Bécs­ben vég­zett. 1923 — 1928 bécsi kli­ni­ká­kon prak­ti­zált és spe­ci­a­li­zálta magát. 1928-óta Kolozs­várt bel­gyó­gyász gya­kor­la­tot foly­tat és a zsidó kór­ház osz­tály­ve­zető orvosa. Tudo­má­nyos dol­go­za­tai (a bel­gyó­gyá­szat és kór­bonc­tan köréből) német és fran­cia szak­fo­lyó­ira­tok­ban jelen­tek meg.

___________________________________

Ileá László dr. elme­gyógy­in­té­zeti igaz­ga­tófőor­vos, volt prefectus

Szü­le­tett 1891-ben Nagy­som­ku­ton. (Szat­már vm.) Érett­sé­git Belé­nye­sen tett, orvosi egye­te­met Buda­pes­ten vég­zett. Fiú­mé­ban, majd Buda­pes­ten a lipót­me­zei elme­gyógy­in­té­zet­ben (Dr. Oláh és Dr. Fabi­nyi orvos­pro­fesszo­rok mel­lett) műkö­dik. 1919-ben az olasz­or­szági elme­gyógy­in­té­ze­te­ket tanul­má­nyozza, utána a Con­si­liul Diri­gent refe­rense, (elme­ügyek) és a kór­házi szak­osz­tály vezetője. 1920 óta a mára­ma­rosszi­geti elme­kór­ház igazgató-főorvosa. Az Astra vár­me­gyei tago­zati elnöke és köz­ponti választ­má­nyi tagja, a mára­ma­ros­megyei orvosi kamara elnöke, a nem­zeti paraszt­párt vár­me­gyei választ­má­nyi tagja. Tagja volt az egész­ség­ügyi tör­vényt elő­ké­szítő ötös bizott­ság­nak. Mára­ma­ros­megye volt pre­fec­tusa (1932). Két évig szer­kesz­tette az Astra Mara­mu­reşu­lui c. heti­la­pot és a Pupăza c. vicc­la­pot. Meg­je­lent köny­vei: »Elme­be­te­gek ápo­lá­sá­ról”. (Kvár1919.) — Az Astra műkö­dése 1927—1931-ig Mára­ma­rós­ban. (Mszi­get 1931.) — Tudo­má­nyos cik­kei, érte­ke­zé­sei orvosi folyó­ira­tok­ban, tár­sa­dalmi, szo­ci­á­lis és poli­ti­kai cik­kei az Uni­ver­sul és a helyi lapok hasáb­jain jelen­tek meg. A Román Koro­na­rend lovagja, tisztje és parancsnoka.

___________________________________

Kará­cso­nyi Károly ny. pénz­ügyőri felügyelő

Szü­le­tett 1872-ben Mára­ma­rosszi­ge­ten. Középisszülő­vá­ro­sá­ban és Temes­vá­ron végezte, — vám­tiszti vizs­gát Orso­ván tett. A pénz­ügy őri pályán több helyen műkö­dött, 1918– ban mint főbiz­tos Nagy­ká­rolyba lett kine­vezve. —Az impé­ri­um­vál­to­zás után u. o. pénz­ügyőri fel­ügyelő, 1927-ben nyug­díjba ment– A nagy­ká­ro­lyi r. kath. egy­ház főgond­noka, a Pol­gári Olva­só­kör választ­má­nyi tagja és pénz­tá­rosa.




SZERKESZTETTÉK:
VÁRADY ALADÁR ÉS BEREY GÉZA * Glo­ria Könyv­nyomda és lap­ki­adó vál­la­lat, Satu-Mare 1934

Szigeti Porsche Vilmos: A magyar nyelv

A bejegyzést írta: admin november - 12 - 2012SZÓLJ HOZZÁ

Szigeti Por­sche Vil­mos 1858. május 23-án szü­le­tett Mára­ma­rosszi­ge­ten. Túl sokat nem tudunk róla, egy 1901-ben meg­je­lent önélet­rajzi leírás alap­ján Szi­ge­ten “az algym­na­si­u­mot és a taní­tó­képzőt végezte s a taní­tói pályára lépett. Jelen­leg igazgató-tulajdonosa egy magyar tannyelvű modern fiú­is­ko­lá­nak Zsom­bo­lyán (Torontálm.). ”

Mun­kái:
1. Szi­geti Por­sche Vil­mos köl­te­mé­nyei. Mil­len­nium. Bpest, 1897.
2. Kal­va­ria. Köl­te­mé­nyek. U. ott, 1899. (Ism. Főv. Lapok 36. sz., Vasár­napi Ujság 42. sz.)
3. Csi­tói virá­gok. Köl­te­mé­nyek. Sze­ged, 1903.

Sike­rült hoz­zá­jut­nunk első köte­té­hez, nem is akár­mi­lyen­hez, egy dedi­kált példányhoz.

A magyar nyelv megőr­zé­sét és ápo­lá­sát szol­gáló, talán leg­is­mer­tebb ver­sét tesszük közzé, fogad­ják szeretettel:

A magyar nyelv

Leng a zászló közel-távol;
Hon­sze­re­lem tüze lán­gol,
Tün­döklő napja ragyog.
Fel hon­fiak, hon­le­á­nyok!
Kialudni ne hagy­já­tok:
Zászló alá magyarok!

*

Dicső népünk ma hol lenne!?
Gon­dolj csak egy hős nem­zetre:
Két sze­med­ben köny fakad!
Most hasz­ta­lan tudja, mondja:
A nyelv a nem­zetre, honra
Leg­drá­gább az ég alatt!

*

Nem hiába oly szent, drága!
Egye­sit ez egy­ma­gába
Istent, hazát, nem­ze­tet!
Kihal a nyelv? – Oda min­den:
Ország, haza, nem­zet, isten,
Vele mind-mind elveszett.

*

Drága kincs ez, szent erek­lye,
Nem­ze­tek­nek szive, lelke;
Örven­dezz, míg ezt birod.
Ápold ész­szel, ha kell vér­rel!
Védd, oltal­mazd mind­két kéz­zel!
Ha kihal – készen sírod.

*

Elle­ne­ink bár­mit mond­nak:
Táma­sza a nyelv a hon­nak,
Leg­erő­sebb fegy­vere.
Nyers erő­szak, vad zsar­nok­ság
Soha porba nem tapos­sák,
Ármány se bir meg vele!

*

Éle­sebb a nyelv a kard­nál,
Erő­sebb is sok­kal annál –
– Vív­ha­tat­lan büszke vár.
Tör­het ellen a hazára,
A nem­zet – míg hőn imádja,
Száz vihar­nak ellenáll.

*

Nem bará­tunk, ellen­sé­günk:
Honá­ruló, legyen vérünk
Avagy gaz sehon­nai:
Ki, mert ápol­juk nyel­vün­ket,
Káro­molni mer ben­nün­ket;
Meg tud érte szólani.

*

Rajta magyar, rajta honfi,
Ne hadd fajod káro­molni:
„A nem­zet nyel­vé­ben él”.
Ki nem tudja, nem akarja,
S fél­váll­ról néz a magyarra:
Jobb teszi, ha – hont cserél.

*

Ha bar­bár­nak is kiált­nak,
Mond­juk bát­ran a világ­nak –
E hon hatá­rán belül:
Míg virág­zik, él a nyelve,
Évez­redről évez­redre –
Magyar az úr egyedül!

Szőke szép­ség, édes arc, haj­lott orr, igazi epe­r­ajk és élénk, oko­san beszélő szem­pár. Modora, tar­tása, min­den moz­du­lata könnyed és elő­kelő, mintha csak csip­ke­hul­lá­mos, koro­nás bölcsőből, s nem a mára­ma­rosszi­geti szíj­gyártó egy­szerű fész­kéből repült volna ki. Egész lényén báj és kecs, cso­dás varázs ömlött el. Valódi fran­cia vér és tel­jes szí­né­szi tem­pe­ra­men­tum. (Mol­nár György, kor­társ szí­nész leírása)

Va­la­mi­kor Máramarosszi­ge­ten az úgy­ne­ve­zett Sza­bó Au­rél-ház fa­lán már­vány­táb­lá­ba vé­sett ara­nyos be­tűk hir­det­ték hogy: „En­nek az épü­let­nek a he­lyén ál­lott a ház, mely­ben szü­le­tett ha­zánk nagy művésznője Pri­elle Kor­né­lia. Ez az em­lék­táb­la 1896. év­ben Ma­gyar­or­szág fenn­ál­lá­sá­nak ez­re­dik év­for­du­ló­ján ál­lít­ta­tott fel.”

A táb­lát el­so­dor­ta a tör­té­ne­lem sze­le, de a vá­ros mai la­kói kö­zül egye­sek még büsz­kén em­le­ge­tik, hogy itt lá­tott nap­vi­lá­got az or­szá­gos hí­rű szí­nésznő. Egye­sek még tud­ják, s nosz­tal­gi­á­val idé­zik, hogy a 19. szá­zad­ban s a 20. szá­zad ele­jén ez a Ti­sza és Iza vi­ze ál­tal kö­rül­ölelt, gyö­nyö­rű fek­vé­sű, ha­tár­szé­li kis­vá­ros me­gye­szék­hely, is­ko­la– és kultúrköz­pont volt. Több mint száz­éves ok­le­ve­lek, köny­vek, szín­lap­ok ta­nús­kod­nak, mi­lyen pezsgő műve­lő­dési élet jel­le­mez­te haj­dan Má­ra­marosszigetet. A vá­ros kul­tú­rá­ra szom­jas, mű­pár­to­ló kö­zön­sé­ge már 1821-től tárt ka­rok­kal fo­gad­ta az éven­te jelent­kező, a szép ma­gyar be­szé­det és a re­form­kor ha­la­dó esz­mé­it ter­jesztő ván­dor­szí­né­sze­ket. Mi több, a vá­ros if­jú­sá­ga lét­re­ho­zott egy műked­velő szín­ját­szó tár­sa­sá­got, mely­nek cél­ja „já­té­kot ad­ni (…) a sze­líd pol­gá­ri tár­sal­ko­dás” elő­moz­dí­tá­sára. A ne­mes szán­dék meg­va­ló­sult, élő ha­gyo­mánnyá vált, s csak a sza­bad­ság­harc ki­tö­ré­sé­vel ért vé­get. Nem vé­let­len, hogy in­nen in­dult ki ország­hó­dító út­já­ra a 19. szá­za­di ma­gyar szín­ját­szás ra­gyo­gó csillaga.

Pri­elle Kor­né­lia 1826. jú­ni­us 1-jén, „pi­ros pün­kösd” haj­na­lán szü­le­tett. Édes­ap­ja, Pri­elle Jó­zsef szíj­gyár­tó mes­ter volt. En­nek ap­ja fran­cia emig­ráns­ként ke­rült Ma­gya­ror­szág­ra. Ta­lán a fran­cia ősöktől örö­köl­te a művésznő szel­le­mes­sé­gét, könnyed, cse­vegő mo­do­rát, amellyel ko­rán fel­tűnt a szín­pa­don. Any­já­tól, az er­dé­lyi szü­le­té­sű Szé­kely Ele­o­nó­rá­tól ta­nul­ta a szép, tisz­ta er­dé­lyi­es ma­gyar be­szé­det, s a szín­ját­szás irán­ti érdeklő­dést. Ke­reszt­le­ve­lé­ben An­tó­nia né­ven sze­re­pel, de szü­lei kez­dettől fog­va Kor­né­li­á­nak ne­vez­ték. Két lány­test­vé­re volt: Lil­la és Emí­lia, va­la­mint egy öccse: Pé­ter. Mind­hár­man szí­ni pá­lyá­ra lép­tek és szép si­ker­rel játszottak.

Kor­né­li­át nyolcéve­sen írat­ták be az is­ko­lá­ba. Az ér­tel­mes és szor­gal­mas kis­lány már ott­hon meg­ta­nult ír­ni és ol­vas­ni, így nem cso­da, ha két év alatt el is vé­gez­te az ele­mi osz­tá­lyo­kat. A gon­dos édes­anya azon­ban még há­rom évig ott­hagy­ta az is­ko­lá­ban, ahol a kis Nel­li – mint a ta­ní­tó né­ni se­gít­sé­ge – ki­hall­gat­ta az is­ko­la­tár­sa­it a leckékből.

Vi­rá­go­kat ked­velő, sze­líd, áb­rán­dos ter­mé­sze­tű kis­lány volt. Iga­zi ün­ne­pet je­len­tett szá­má­ra, ha a Sza­la­ván út­ja­in sé­tál­ha­tott, vagy meg­pi­hen­he­tett az Iza part­ján… – em­lé­ke­zik vissza egyik kor­tár­sa – , s meg­ál­la­pít­ja, hogy: „a he­gyek, a ter­mé­szet sze­re­te­te ma is meg­ma­radt művésznőnk­nél, s bi­zo­nyá­ra ott Mára­ma­ros szép vi­dé­kén, a zsen­ge gyer­me­ki ke­dély fo­gé­kony­sá­gá­ban lel­jük ké­sőbbi üde, kép­zel­mes vi­lá­gát, me­lyen mű­vé­sze­te alapszik.”

Any­ja szí­ve­sen vit­te a kis­lányt a műked­velő előa­dá­sokra, ame­lyek újabb len­dü­le­tet vet­tek az 1830-as évek­ben. A vá­ros lel­kes fi­a­tal­sá­ga gyak­ran ren­de­zett szí­ni­e­lőadásokat, ame­lye­ken a vá­ros ér­tel­mi­sé­ge is több­ször fel­lé­pett. A sze­replő fi­a­ta­lok kö­zül Lővei Klá­rát, a felnőt­tek kö­zül Váradi Gá­bort em­lí­te­nénk, mint a vá­ros ké­sőbb hí­res­sé vált sze­mé­lyi­sé­ge­it. Ugyan­ak­kor to­vább­ra is gyak­ran lá­to­gat­tak el Mára­ma­rosszi­getre olyan je­les szín­tár­su­lat­ok, mint pél­dá­ul a deb­re­ce­ni, va­la­mint a kas­sai tár­su­lat, amely­nek ki­vá­ló tag­jai kö­zé tar­to­zott az or­szá­gos hí­rű Szent­pé­tery Zsig­mond, Me­gye­ri Kár­oly, vagy ép­pen Dé­ry­né Szép­pa­ta­ki Róza.

A lá­tot­tak ha­tá­sá­ra a kis Kor­né­lia már tíz­éves ko­rá­ban el­ha­tá­roz­ta, hogy szí­nésznő lesz. Kis­lány­ok­ból egy kis szí­nész­trup­pot szer­ve­zett, s min­dent el­ját­szot­tak, ami­hez hoz­zá tud­tak fér­ni: Mo­ličre Bot­csi­nál­ta dok­to­rá­tól kezd­ve Boly­gó La­ci zsi­vány­his­tó­ri­á­já­ig, amíg ez utób­bit az éber ma­ma le nem tiltotta.

A cikk­nek még nincs vége…OLVASS TOVÁBB! »

Máramarosszigeti Boros Gábor két könyve is letölthető

A bejegyzést írta: admin augusztus - 14 - 2012SZÓLJ HOZZÁ

RÓZSAILLATOT HORDOZ A SZÉL /innen letölt­hető/

A könyv sors­ül­dö­zött életről szól. A köz­ponti helyet egy kima­gasló szer­elemi tör­té­net fog­lalja el. Ahol két sze­rel­mes fia­tal­nak; egy zsidó szár­ma­zású lány­nak meg egy keresz­tény fiú­nak nem­csak szü­leik maradi gon­dol­ko­dás­módja ellen kell har­col­niuk, hogy sze­rel­mü­ket meg­véd­hes­sék — mely kettő­jük házas­sá­gá­hoz vezette volna őket -, de az akkori náci rend­szer ember­te­len s bor­zal­ma­kat hozó elkép­ze­lé­se­i­ket is mind át kel­lett élniük, hogy végül 1944 máju­sá­ban, a 18 éves lányt szü­le­i­vel és az egész rokon­sá­gá­val Ausch­witzba depor­tál­ják.
Ami ezek után követ­ke­zik, már egy min­dent és min­den­ki­nek meg­bo­csátó, élet­ta­pasz­ta­lat­tal ren­del­kező hölgy szá­já­ból hall­hatja az olvasó. Mely tör­té­net kettő­jük talál­ko­zá­sa­kor, 62 év után tisz­tá­zó­dik ki egé­szen.
E női szem­szög­ből bemu­ta­tott, ritka tör­té­net elme­sé­lése Wies­ba­den­ben tör­té­nik. Egy olyan alka­lom­mal, ami­kor a 80 éves hölgy fia Svéd­or­szág­ból any­ját gyer­mek­kori barát­já­hoz viszi. Hogy, amíg a fia saját fiá­hoz láto­ga­tóba megy, addig anyja egy három­tagú hall­ga­tó­ság­nak önt­hesse ki szí­vét. Fel­tárva előt­tük is a lel­ké­ben gyötrő­dött, ember­te­len cse­le­ke­de­te­ket. Azért, hogy e téma végre meg­ér­tésre és nyílt fülekre találva, fel­ol­dód­has­son az éter hullámaiban.

ELTVILLEI SÍRVEREM /innen letölt­hető/

Két­ré­szes ezo­te­ri­kus témájú regény. A könyv első részé­ben Louis vissza­tér Eltvil­lébe. Oda, ahol előző éle­té­ben – mint saját maga elől mene­külni vágyó – öngyil­kost temet­tek el. Szem­be­sül­nie kell neki a három­száz évek­kel előtti tet­te­i­vel meg a hely­szí­nek­kel. Sőt, az is „meg­ada­tik” neki, hogy talál­koz­has­son a korábbi éle­téből ismert, rein­kar­ná­ló­dott tár­sa­i­val. Kül­de­té­ses „fel­adata”, hogy ráve­gye őket is arra: tegyék jóvá előző éle­tük­ben elkö­ve­tett téve­dé­se­i­ket, egy­más ellen elkö­ve­tett vét­ke­i­ket. Nem könnyű fel­adat; hiszen a lélek azért szü­le­tik újra és újra erre a világra, hogy a korábbi vét­keit jóvá téve, maga­sabb szel­lemi foko­zatra emel­ked­jék.
A könyv máso­dik része 15 évvel az első után ját­szó­dik. Célja, hogy az olva­sót ráve­zesse az élet értel­mére. Arra, hogy necsak a múlandó anya­gi­ak­kal fog­lal­koz­zon; hanem a lel­ki­ek­kel és a szel­le­mi­ek­kel is…

Ákosi Zsolt — A máramarosi öt koronaváros

A bejegyzést írta: admin augusztus - 9 - 2012SZÓLJ HOZZÁ

A magyar király­ság határ­vi­dé­ke­i­nek bete­le­pí­tése a XI-XII-ik szá­za­dok­ban kezdő­dött. Az ország sűrűn lakott, belső vidé­ke­iről magyar tele­pe­sek indul­tak a gyepű (védelmi fel­ada­to­kat ellátó határ­sáv) irá­nyába. Nyugat-Európából pedig fla­mand, val­lon, német, fran­cia stb. tele­pe­sek érkez­tek Erdélybe, a Sze­pes­ségbe és az ország más vidé­ke­ire.
A király védelme alatt álló tele­pe­sek meg­szer­vez­ték tele­pü­lé­se­i­ket, pri­vi­lé­gi­u­mo­kat kap­tak és meg­kezd­ték új éle­tü­ket egy szá­mukra tel­je­sen ide­gen kör­nye­zet­ben.
A tatár­já­rás pusz­tí­tá­sai (1241–1242.) után IV. Béla király erő­fe­szí­té­sei révén meg­tör­tént az ország hely­re­ál­lí­tása. Szük­ség is volt eré­lyes intéz­ke­dé­sekre a tönk­re­tett, kifosz­tott és lebé­ní­tott ország talp­ra­ál­lí­tá­sá­ért. A király az elnép­te­le­ne­dett ország­ré­sze­ket bete­le­pí­tette, a báró­kat kővá­rak épí­té­sére köte­lezte, támo­gatta a váro­so­kat és a gaz­da­ság fejlő­dé­sét. Ebben a kor­ban érkez­tek meg az első tele­pe­sek a Felső-Tisza vidé­kére, akik IV. Béla király­tól és fiá­tól V. Ist­ván­tól kivált­sá­go­kat sze­rez­tek. Ezek a tele­pe­sek ala­pí­tot­ták Nagyszőllőst (Vinog­ra­dovo) és Fel­szászt (Koro­levo), ame­lyek 1262-ben illetve 1271-ben sze­rez­ték meg pri­vi­lé­gi­u­ma­i­kat.
A király tele­pe­sei segít­sé­gé­vel vette bir­tokba de facto eze­ket a terü­le­te­ket, ezzel is gaz­da­gítva vagyo­nát, növelve jöve­del­mét. Ugyan­eb­ben az idő­ben Ugo­csa vár­me­gye terü­le­tén nagy föld­bir­to­ko­kat sze­rez­tek a király­tól a Káta nem­zet­ség tag­jai, a Gut­ke­le­diek, a Hont­páz­má­nyok. Mindez a kirá­lyi poli­tika vál­to­zá­sát mutatja a tatár­já­rás utáni kor­szak­ban. Előző­leg ugyanis IV. Béla bir­tok­vissza­szerző poli­ti­kát foly­ta­tott és ez vál­to­zott meg radi­ká­li­san az új körül­mé­nyek következtében.

A fel­szá­szi és nagyszőllősi tele­pü­lé­sek­kel pár­hu­za­mo­san, vagy innen a későb­bi­ek­ben kiin­dulva jutot­tak el a szász és magyar tele­pe­sek cso­port­jai Mára­ma­rosba, ahol a Tisza völ­gye men­tén tele­ped­tek le és ala­pí­tot­ták meg a később koro­na­vá­rosi stá­tust elért tele­pü­lé­se­i­ket. Elő­for­dul­hat, hogy azért tör­tént meg ez a tovább­raj­zás mert a korona nem tar­totta be a sza­vát és magán­kézbe adta Nagyszőlőst, láb­bal tiporva a koro­na­vá­ros jogait.
Mára­ma­ros­ban III. Endre király a Hont­páz­má­nyok eltá­vo­lí­tása után az ide tele­pült „kirá­lyi ven­dé­gek” védel­mére ren­delte a viski föld­vá­rat. A viski várat a király a Hont­páz­má­nyok­tól azért vette el, hogy biz­to­sítsa a Felső-Tisza vidékét.(1300.) A viski vár­na­gyot uta­sí­totta arra, hogy a tele­pe­sek érde­keit szem előtt tartva igaz­gassa a kör­nyé­ket. A magyar kirá­lyok gon­dos­ko­dása azon­ban nem volt tel­je­sen önzet­len. Fon­tos gaz­da­sági és poli­ti­kai érde­kek húzód­tak meg a hát­tér­ben. A kirá­lyok­nak új jöve­de­lem­for­rá­sok után kel­lett néz­niük, miután bir­to­kaik nagy részét elado­má­nyoz­ták. Más­részt pedig biz­to­sí­tani kel­lett a hatá­ro­kat, meg­aka­dá­lyozva az újabb pusz­tító tatár táma­dá­so­kat. Talán az újon­nan meg­szer­zett terü­le­tek fej­lesz­tése is pri­o­ri­tás lett. Bélay Vil­mos sze­rint a mára­ma­rosi sóbá­nyá­szat csak a XIV-ik szá­zad köze­pétől kez­dett jelentőssé válni, viszont az öt koro­na­vá­ros már azelőtt volt ala­pítva, tehát ala­pí­tá­suk­nak nem fel­tét­le­nül a sóbá­nyá­szat volt a kiváltó oka. Más­részt a koro­ná­nak bizo­nyára vol­tak érte­sü­lé­sei a mára­ma­rosi sóte­le­pekről és táv­lati cél­jai között sze­re­pelt későbbi kiak­ná­zá­suk. A kez­de­tek­ben inkább egy tuda­tos tele­pí­tési poli­ti­kát kell ezen ese­mé­nyek hát­te­ré­ben keres­nünk, amely­nek célja az addig lakat­lan vagy gyé­ren lakott terü­le­tek bené­pe­sí­tése volt. A kor fel­fo­gása sze­rint ugyanis annál érté­ke­sebb volt egy terü­let, min­nél töb­ben lak­ták hiszen így lehe­tett kiak­názni ter­mé­szeti kincseit.

A cikk­nek még nincs vége…OLVASS TOVÁBB! »

Máramarosszigetre érkezett az a Feltámadási kereszt

A bejegyzést írta: admin augusztus - 3 - 20121 HOZZÁSZÓLÁS

Mára­ma­rosszi­getre érke­zett az a Fel­tá­ma­dási kereszt, amely Hús­vét­kor indult el Zamár­di­ból, és amely­nek vég­ál­lo­mása Csík­som­lyó lesz. A jel­kép Mára­ma­rosszi­get­nél lépett be Erdély terü­le­tére, ahova a kár­pát­al­jai Aknasz­la­ti­ná­ról hoz­ták át. A kereszt mene­té­nek az ötlete a 2004. decem­ber 5-i nép­sza­va­zást követően fogal­ma­zó­dott meg az anya­or­szági hívek­ben. Ekkor hatá­roz­ták el Zamár­di­ban, hogy vala­hogy ki kell fejezni az együtt­ér­zést az elsza­kí­tott terü­le­te­ken élő magyarokkal.

Duna TV — Kirsch Norbert

Ákosi Zsolt — Máramaros rövid története

A bejegyzést írta: admin május - 8 - 20121 HOZZÁSZÓLÁS

Már a bronz­kor­ban lak­ták ezt a vidé­ket, példa erre a Szar­va­szón talált lele­tek: arany­kar­pe­re­cek, fül­be­va­lók; a szla­ti­nai erő­dí­tett tele­pü­lés és az ún. sztánfalvi-kultúra itt talált ele­mei stb.

Az ókor­ban már való­színű­sít­hetően folyt sóbá­nyá­szat a vidé­ken, amit talán a római és bizánci pén­zek for­galma bizonyít.

A kora közép­korra kevés for­rás áll a ren­del­ke­zé­sünkre, de bizo­nyo­san állít­ható, hogy gyér szláv lakos­sága volt, amely főleg a Tisza völ­gyé­ben, apró tele­pekbe cso­por­to­sulva élt.

A későbbi vár­me­gye magyar bete­le­pí­tése, kirá­lyi kez­de­mé­nye­zésre a XI.-ik szá­zad­ban kezdőd­he­tett nyu­gati irány­ból, a Tisza vona­lát követve.

Leg­első ismert emlí­tése 1199-es évi,  ami­kor Imre király egyik okle­ve­lé­ben mint „terra” sze­re­pel. Terra ebben az eset­ben nem jelen­tett orszá­got, egy össze­függő politikai-igazgatási egy­sé­get sem, néha egy­szerűen csak vidé­ket vagy föl­det értet­tek alatta.

A vár­me­gye meg­szer­ve­zé­sét jóval meg­előzte az egy­házi meg­szer­ve­zés és erre bizo­nyí­ték szá­mos van: a szi­geti temető és sír­le­le­tek melyek egy haj­dani temp­lom köré léte­sül­tek, a hosszú­me­zei temp­lom (XIII-XIV sz. ) és az a tény, hogy az öt koro­na­vá­ros plé­bá­no­sa­i­nak test­vérü­le­tét 1326-ban  már mint régi közös­sé­get emlí­tik meg a doku­men­tu­mok. Kez­det­ben az erdé­lyi majd az egri püs­pök­ség alá tar­to­zik egyházilag.

A terü­let a király bir­to­kát képezte és még a XII-XIII szá­zadi okle­ve­lek is óri­ási kirá­lyi erdő­ség­nek írták le. Hogy job­ban fel­hasz­nál­ják ter­mé­szeti kin­cseit, a magyar kirá­lyok német és magyar tele­pe­se­ket hoz­tak a vidékre, akik öt koro­na­vá­rost ala­pí­tot­tak: Huszt, Visk, Técső, Hosszú­mező és Sziget.

Az első négy tele­pü­lés 1329-ben, NagySzőllős kivált­sá­ga­i­nak min­tá­jára, városi jogo­kat kapott Károly Róbert király­tól. Szi­get csak 1352-ben csat­la­ko­zott a koro­na­vá­ro­sok­hoz, ami­kor a Bene­dek nevű szi­geti plé­bá­nos kiesz­közli a tele­pü­lés szá­mára ezt a rangot.

Mára­ma­ros mint terra sze­re­pel egy 1360-as okle­vél sze­rint is, de  1385-ben már vár­me­gye, így tehát vár­me­gyévé szer­ve­zése vala­mi­kor 1360–1385 között tör­tént. Az egy­sé­ges köz­igaz­ga­tási terü­let élére egy főis­pán került akit egy alis­pán és a szol­ga­bí­rák tes­tü­lete egé­szí­tett ki.

A sóka­mara meg­szer­ve­zése, a sóbá­nyá­szat álta­lá­nos fejlő­dése az Anjou-korban, a hos­pe­sek tele­pi­tése, mind a király­ság foko­zott érdeklő­dé­sét és érde­ke­i­nek érvé­nye­sité­sét bizony­it­ják ezen a vidéken.

A mára­ma­rosi sóka­ma­rát a huszti vár­ral együtt a kirá­lyok bir­to­kol­ták és féltve őriz­ték e nagy jöve­del­met biz­to­sitó intéz­ményt. A koro­na­vá­ro­sok lakói a magyar kirá­lyok és később az erdé­lyi feje­del­mek kegyeit élvez­ték és kivált­sá­ga­i­kat az ural­ko­dók szá­mos alka­lom­mal meg­erő­si­tet­ték: Mátyás király 1472-ben, Anna királyné 1504-ben, I. Fer­di­nánd 1551-ben, Báthory Kris­tóf  1578-ban, Rudolf 1603-ban, Báthory Gábor 1611-ben, II. Rákó­czy György 1649-ben, Apafi Mihály 1664-ben stb.

A magyar király­ság három részre sza­ka­dása után a huszti vár és a sóka­mara Maj­l­áth Ist­ván bir­to­kába került ( 1541 ), majd 1556-ban az erdé­lyi feje­del­mek bir­to­kába jutott. A jog­vi­szony az 1570-es szerző­dés­sel lett szen­te­sítve, ezen­túl  Mára­ma­ros a Par­ti­um­hoz tar­to­zott. Az erdé­lyi feje­del­mek, mint a huszti vár bir­to­ko­sai és a koro­na­vá­ro­sok véd­nö­kei, komoly figyel­met for­dí­tot­tak a vár­me­gye fejlesztésére.

A XVI.-ik szá­zad köze­pén elter­jed a kál­vi­niz­mus és már akkor beszél­he­tünk külön egy­ház­me­gyéről. Nagyon hamar hel­vét hit­val­lású isko­lák is léte­sül­tek mint­egy kul­tú­rá­lis meg­ala­po­zást adva a refor­má­ció ide­ig­le­nes győ­zel­mé­hez a vármegyében.

A XVI.-ik szá­zad képé­hez tar­toz­nak a tatár­be­tö­ré­sek is ( 1594, 1598 ) melyek komoly pusz­tí­tást okoz­tak és tovább ron­tot­ták az amúgy se rózsás közállapotokat.

Nyu­ga­lom, béke és fejlő­dés jel­le­mezte álta­lá­ban a XVII.-ik szá­zad első felét Mára­ma­ros­ban és egész Erdély­ben, köszön­hetően Beth­len és I Rákó­czy György meg­fon­tolt poli­ti­ká­já­nak. Mára­ma­ros vár­me­gye akkori jegyző­köny­vei egy gaz­dag jog­al­kotó tevé­keny­sé­get mutat­nak. Sza­bá­lyoz­ták a keres­ke­del­met, bir­tok­hasz­ná­la­tot, a bűn­cse­lek­mé­nyek bün­te­té­sé­nek mód­ját, a fize­té­sek mér­té­két, a mun­kát stb.

A XVII.-ik szá­zad köze­pé­nek leg­fon­to­sabb ese­mé­nye Rákó­czy had­já­rata Len­gyel­or­szág­ban és annak Mára­ma­rosra gya­ko­rolt hatása. 1657-ben a Mára­ma­rosra tört len­gyel hadak fel­éget­ték Visk váro­sát és temp­lo­mát, a koro­na­vá­ro­sok kivált­ság­le­ve­leit pedig elra­bol­ták. Apafi ural­ko­dása ide­jén szá­mos alka­lom­mal volt veszély­ben a vár­me­gye, mert föld­rajzi hely­ze­té­nél fogva, fon­tos hadá­szati tám­pont volt a Huszti vár.

II. Rákó­czy Ferenc fel­ke­lé­sé­hez a leg­elsők között csat­la­koz­tak a vár­me­gye lakói. Jelentős segit­sé­get nyúj­tot­tak a kuruc hadak­nak és kitar­tot­tak a moz­ga­lom bukásáig.

Az utolsó nagy tatár táma­dás 1717-ben követ­ke­zett be, ami­kor is a vissza­vo­nuló tatár hada­kat tönk­re­ver­ték és 10000 fog­lyot sza­bad­itot­tak ki a mára­ma­ro­siak, Sán­dor Far­kas bor­sai pap vezetésével.

1730-ban ala­pí­tot­ták a kegyes­rendi szer­ze­te­sek isko­lá­ját Mára­ma­rosszi­ge­ten és ekkor épült ugyan­ott a kató­li­kus temp­lom. A habs­burg ura­lom álta­lá­ban ked­ve­zett a kato­li­ciz­mus ter­je­dé­sé­nek és ez nem volt más­képp Mára­ma­ros­ban sem. A III. Károly ide­jé­ben meg­nyílt gim­ná­zium a későb­bi­ek­ben komoly kon­ku­ren­ciát terem­tett a város­ban az okta­tás területén.

A most már Magyar­or­szág­hoz csa­tolt vár­me­gye szék­he­lye Mára­ma­rosszi­get lett, ahova elköl­töz­tet­ték a sóbá­nya­ka­ma­rá­nak és a kincs­tári erdé­szet­nek hiva­ta­lait is.

A XIX szá­zad ele­jén meg­tor­pant fejlő­dése habár a XVIII.-ik szá­zad­tól sorra nyíl­tak meg a modern sóbá­nyák. 1777-ben újabb sóbá­nya­hi­va­ta­lo­kat álli­tot­tak fel Suga­ta­gon és Szla­ti­nán, szá­mos új bánya nyílt meg, de ez szá­mot­tevően nem javi­tott a gaz­da­sági hely­ze­ten.  Az öt koro­na­vá­ros elvesz­tette kivált­sá­gait 1848-ra. A for­ra­da­lom ide­jén Mihá­lyi Gábor kor­mány­biz­tos irá­nyitja a vár­me­gyét, mely kez­dettől fogva a for­ra­da­lom ügye mellé állt. Bem sere­ge­i­nek meg­se­gí­té­sére töl­té­nye­ket, ágyú­lö­ve­dé­ke­ket, fegy­ve­re­ket készi­te­nek és azo­kat sószál­lító sze­ke­re­ken jutat­tál el az erdé­lyi had­szín­térre. A for­ra­dalmi hon­véd­se­reg­ben szol­gált szá­mos mára­ma­rosi pol­gár mint pél­dául Asz­ta­los Sán­dor, Móricz Samu, Man­dics Pál, Bog­dány Mózes, stb akik becsü­let­tel har­col­tak és áldoz­tál éle­tü­ket a haza oltá­rán. A bukás Mára­ma­ros­ban is érez­tette hatá­sát, a meg­tor­lás éve­i­ben sok hon­véd­nak buj­kál­nia kellett.

A kiegye­zés után ( 1867 ) gyors fejlő­dé­sen ment keresz­tül a megye és főleg köz­pontja, Szi­get. Gyá­rak, hitel­in­té­ze­tek, isko­lák, kor­ház, egye­sü­le­tek léte­sül­tek. Kiépült a Szatmárnémeti-Bustyaháza-Sziget vas­út­vo­nal 1872-ben, melyet a Máramarossziget-Sugatag vonal köve­tett 1883-ban. A lakos­ság szám­beli növe­ke­dése jelentős, főleg a megye­szék­he­lyen ahol 1830-ban még csak 5008 lakos élt, 1880-ban már 10852, hogy 1910-re Szi­get­nek már 21370 lakosa legyen.

Az első világ­há­ború végett vetett ennek a dina­mi­kus fejlő­dés­nek és a tri­a­noni szerző­dés Romá­ni­á­hoz csa­tolta a megye déli, Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz  pedig a megye északi részét.

A két világ­há­ború közötti idő­szak élénk kul­tú­rá­lis éle­tet és gaz­da­sági pan­gást hozott. A magyar isko­lák, egy­há­zak, sajtó meg­le­hető­sen nehéz körül­mé­nyek között vészel­ték át ezt az korszakot.

1939 már­ci­u­sá­ban a Tiszá­tól északra fekvő vidé­ket Magyar­or­szág­hoz csa­tol­ták, majd a déli rész is Mára­ma­rosszi­get­tel, az anya­or­szág­hoz került, a bécsi dön­tés alap­ján ( 1940 augusz­tus 30 ).

A világ­há­ború vége után egy újabb béke­szerző­dés 1947-ben  Romá­ni­á­nak jutatta a megye déli részét, míg az északi rész a Szov­je­tú­ni­ó­hoz került. A volt vár­me­gye e két részé­nek sorsa külön uta­kon haladt tovább.

A déli része­ket előbb Mára­ma­ros tar­to­mányba majd Mára­ma­ros megyébe olvasz­tot­ták és az új megye köz­pont­jává Nagy­bá­nyát jelöl­ték meg. A kom­mu­niz­mus ide­jén nagy­mé­retű ipa­ro­sí­tás folyt, a volt megye­köz­pont pedig etni­kai vál­to­zá­so­kon ment keresztül.

Az 1989-es Romá­niai for­ra­da­lom után újból lehető­ség nyílt a mára­ma­rosi magyar­ság érde­ke­i­nek érvé­nye­sí­té­sére. Az Ukraj­ná­hoz került részek­kel kap­cso­la­tot léte­sít a Szi­get és Szla­tina közötti Tisza– híd melyet nem­rég nyi­tot­tak meg. Ha működni is fog komoly össze­kötő kapocs lehet a tör­té­nelmi vár­me­gye két része között.

Egy festmény két élete

A bejegyzést írta: admin február - 29 - 20122 HOZZÁSZÓLÁS

Jó pár évvel ezelőtt a Duna Tele­ví­zió egyik isme­ret­ter­jesztő műso­rá­nak utolsó film­koc­kái érde­kes képet vetí­tet­tek a kép­ernyőre. Egy temp­lom bel­se­jét mutat­ták, amely  szen­té­lyé­nek a mennye­ze­tén ugyanaz a fest­mény volt lát­ható, mint a teme­rini plé­bá­nia­temp­lom szen­té­lyé­ben levő. Ennek kap­csán készült összeállításunk.

Sike­rült meg­tudni, hogy a város Mára­ma­rosszi­get (Sighetu-Marmaţiei), a mai Romá­nia északi részén talál­ható, a Tiszá­tól nem messze, közel az ukrán határ­hoz. A Léna folyó folyik keresz­tül rajta. A Kár­pá­tok veszi körbe a terü­le­tet. Maga a város még magán hordja az előző rend­szer jeleit, a koráb­ban java­részt magya­rok lakta tele­pü­lés mára túl­nyo­mó­részt román több­ségű lett, magyar és ukrán kisebbséggel.

A mára­ma­rosszi­geti kato­li­kus templom

Az inter­net jóvol­tá­ból egye­bek is meg­tud­ha­tók a város­ról, mely­nek lakos­sága az 1992-es össze­írás sze­rint 44 200 volt, ennek 76,6 szá­za­léka román, 18,6 szá­za­léka magyar, 3,4 ukrán, a többi nem­ze­ti­ség rész­ará­nya elha­nya­gol­ható, a kato­li­kus hívek száma mint­egy 4000.

A ben­nün­ket érdeklő szen­tély feletti fest­ményről azon­ban csak nem kis utá­na­já­rás­sal, az érseki levél­tár­ból sze­rez­het­tünk érte­sü­lé­se­ket, ami­ért ezúton is köszö­ne­tet mon­dunk. Szá­munkra már az is érde­kes­nek tűnik, hogy a koráb­ban erős kato­li­kus közös­ség a refor­má­ció ide­jén elfo­gadta a hit­újí­tók tanait, s 1556 után Mára­ma­ros­ban egyet­len­egy római kato­li­kus plé­bá­nia sem maradt, a kato­li­kus újjá­éle­dés érdem­le­ge­sen csak a XVIII. szá­zad ele­jén kezdő­dött. 1730 őszén az egri püs­pök  meg­bí­zá­sá­ból pia­rista atyák vet­ték át a szi­geti plé­bá­nia veze­té­sét, akik 1736-ban fog­tak hozzá a temp­lom épí­té­sé­hez, ame­lyet Bor­ro­meo Szent Károly tisz­te­le­tére szen­tel­tek fel, mely manap­ság az egyet­len még meg­levő kato­li­kus temp­lom a város­ban. Az évek során több­ször a tűz mar­ta­léka lett, így 1802-ben is és 1806-ban épí­tet­ték újjá (csak vélet­len, hogy a teme­rini temp­lom is ekkorra épült fel). A temp­lom 1872-ben ismét tűz­vész áldo­zata lett. Schön­herr Ágos­ton apát-plébános műkö­dése alatt hoz­ták rendbe. A belső fes­tést is ő ren­delte meg. A művé­szi fres­kók – Szűz Mária menny­be­vi­tele, a hit, remény, sze­re­tet, és a magyar szen­te­ket ábrá­zoló képek – Jako­bey Károly buda­pesti festőmű­vész (1887-ben elké­szült) mun­kái. A fes­tést 1930-ban fel­újí­tot­ták, helyü­kön hagyva az ere­deti képe­ket. A város több kiemel­kedő lelki hiva­tást ellátó papot adott az egy­ház­nak, közöt­tük dr. Jaku­bi­nyi György (1969) jelen­legi gyu­la­fe­hér­vári érseket.

Szűz Mária menny­be­vi­tele – kép a mára­ma­rosszi­geti temp­lom mennyezetén

Ben­nün­ket tehát a szen­tély feletti bol­to­za­ton levő fest­mény érde­kel, amely csak­nem tel­jes egé­szé­ben meg­fe­lelője a teme­rini temp­lom­ban levő­nek. Ezt Ökrész Károly kuta­tá­sai sze­rint Jako­bey Károly bács­kai temp­lom­festő 1873-ban fes­tette Novák Antal plé­bá­nos­sá­gá­nak ide­jé­ben, és ő vezette az akkori temp­lom­fes­tés mun­ká­la­tait is, minek során a bol­to­za­to­kat rokokó stí­lusú orna­men­ti­ká­val díszí­tet­ték. Az 1947-ben vég­zett újra­fes­tés­kor és a most tör­tént máso­dik újra­fes­tés­nél is ez a díszí­tés alap­já­ban véve vál­to­zat­lan maradt.

A két kép fes­tése közötti idő­kü­lönb­ség tehát 14 év, amiből egy­ér­telmű, hogy a teme­rini a korábbi ere­detű. Más kér­dés, hogy míg a teme­rini elne­ve­zése Szűz Mária meg­ko­ro­ná­zása néven került a köz­tu­datba, és való­já­ban ezt is ábrá­zolja a kép, a mára­ma­rosszi­ge­tit Szűz Mária menny­be­vi­tele néven jegyez­ték fel. A két képet össze­vetve a külön­böző­sé­gek is ész­re­ve­hetők. A teme­rini (a korábbi) rész­le­tek­ben gaz­da­gabb, szín­vi­lága erő­tel­je­sebb. A kép kivá­gása, kere­te­zése is más­mi­lyen. A később készül­tek igény­te­le­neb­bek. Erre utal a festő zilált és elhi­bá­zott csa­ládi élete.

De ki is volt Jako­bey Károly? Kala­pis Zol­tán: Élet­rajzi kalauz II. című köte­té­ben töb­bek között ez olvas­ható róla: Jako­bey Károly (Kúla, 1826. augusz­tus 17.–Budapest, 1891. július 14.) az ele­mit szülő­vá­ro­sá­ban, Kúlán, az első gram­ma­ti­kai osz­tályt pedig Ver­bá­szon fejezte be. Tanul­má­nyait Baján foly­tatta, de tizen­há­rom éve­sen már Pes­ten talál­juk Maras­toni Jakab festőis­ko­lá­já­ban, ahol együtt tanul Zichy Mihállyal, tizen­négy éves korá­ban pedig a bécsi Képzőmű­vé­szeti Aka­dé­mia növen­déke. Itt a nála öt évvel fia­ta­labb Lotz Kár­ollyal barát­ko­zik. Éle­tük ettől kezdve szinte egy­be­fo­nó­dik, ele­inte meg­hitt, később foj­to­gató szá­lak­kal. A két tehet­sé­ges, jól induló művész fia­ta­labb korá­ban együtt ver­seny­zett a cso­da­szép Ónódy Anná­nak, a Nem­zeti Szín­ház balett­kara üdvös­ké­jé­nek kegyéért.

Szűz Mária meg­ko­ro­ná­zása – a teme­rini temp­lom mennyezete

A húsz­éves bale­rina ekkor a job­ban befu­tott, port­réi miatt nagyra becsült 36 éves Jako­bey Károlyt válasz­totta, mire a 31 éves Lotz Károly kiáb­rán­dul­tan Bécsbe távo­zott. Ónódy Anna, ami­lyen szép, olyan könnyelmű is, a pénz szét­fo­lyik a kezé­ben. Jako­bey min­dent meg­tesz, hogy igé­nyeit kielé­gítse. A mun­kák­ban nem válo­gat, csend­éle­te­ket, állat­ké­pe­ket fest, port­ré­kat másol, azzal, hogy az igé­nyes­sé­get egy ideig még nem adta fel, néhány fenn­ma­radt port­réja, táj­képe ma is dicséri tehet­sé­gét, buzgóságát.

Pénz­haj­há­szás köz­ben azon­ban egyre csök­kent a szín­vo­nal. Min­dent elvál­lal: régi mes­te­rek elő­ké­pei alap­ján nagy­ban állítja elő az oltár­ké­pe­ket, festi és res­ta­u­rálja a temp­lo­mo­kat. A művé­szi becs­vágy foko­za­to­san kiszik­kadt belőle, felül­ke­re­ke­dett benne a mes­ter­em­ber, a vál­lal­kozó. Egé­szen kiter­jedt, üzem­szerű temp­lom­fes­tési tevé­keny­sé­get foly­tat. Nagyra törő, örökké elé­ge­det­len fele­sé­gét azon­ban még ilyen áron sem tudta megtartani.

Lotz Károly 1865-ben vég­le­ge­sen vissza­tért Buda­pestre, s meg­kezdte fényes pályá­ját. Egy­más után kapta a jelentő­sebb­nél jelentő­sebb meg­ren­de­lé­se­ket, s Ónódy Anna tágra nyílt szem­mel fel­is­merte, hogy amit fér­jétől várt, az Lotz­ban ölt tes­tet: ő lett az ünne­pelt művész, a sokat kereső festő. Újra köze­led­nek egy­más­hoz, ele­inte félén­ken, de ami­kor a jóhi­szemű Jako­bey elkö­vette azt a bal­lé­pést is, hogy az agg­le­gény­nek induló Lotz­nak fel­kí­nálta az anyja halá­lá­val meg­üre­se­dett lakás­részt, min­den kötött­ség sza­kadni kez­dett: lét­re­jött a csa­ládi három­szög, amely­nek sze­replője a három­gyer­me­kes, de még min­dig vonzó kül­sejű csa­lád­anya, az öre­gedő temp­lom­festő és a fel­ka­pott, sike­rek­ben fürdő művész.

Jako­bey Károly éle­té­nek utolsó éve­i­ben főleg a perem­vi­déki falusi temp­lo­mok­ban kapott mun­kát, így sokat dol­go­zott szülő­föld­jén, a Bács­ká­ban is. Fili­pova, Szi­vác, Ókér, Baj­mok és Őrszál­lás temp­lo­má­ban fes­tett, illetve res­ta­u­rált. Oltár­ké­pei Zom­bor­ban, Palán­kán és Hor­go­son talál­ha­tók. Szá­mos mun­ká­ját – oltár­ké­pét, port­réit – a sza­bad­kai Városi Múze­um­ban őrzik.

Ami­lyen elhi­bá­zott volt Jako­bey egész élete, úgy múl­tak el utolsó nap­jai is. 1890-től, az őrszál­lási temp­lom meg­újí­tása után sokat bete­ges­ke­dett, zilált csa­ládi ügyeit intézte, bele­egye­zett a válásba is. A csa­lád vég­le­ges szét­hul­lá­sát nem sokáig élte túl: 1891 nya­rán halt meg 65 éves korában.

Más fel­jegy­zé­sek sze­rint Jako­bey 1852–65 között szinte csak arc­ké­pe­ket fes­tett, főként tör­té­neti sze­mé­lyek port­réit, műke­res­kedők meg­ren­de­lé­sére. Port­ré­i­hoz met­szet­min­tá­kat hasz­nált és híres mes­te­rek alko­tá­sait másolta. Korá­nak híres­sé­geit örö­kí­tette meg, szí­né­sze­ket, a reform­kor és sza­bad­ság­harc nagy­jait, egy­házi embe­re­ket, prí­má­so­kat, kano­no­ko­kat, vala­mint az erdé­lyi feje­del­me­ket, a kuruc kor jelentős sze­mé­lyeit. Több mint négy­száz port­rét készí­tett – máso­la­ta­i­nak száma is meg­ha­ladja a három­száz dara­bot –, ame­lyek szét­szó­ród­tak az országban.

Jako­bey Károly képei manap­ság gyak­ran képe­zik az auk­ciós házak kíná­la­tát. A buda­pesti Kie­sel­bach Galé­ria árve­ré­sén 2004-ben a Fia­tal leány búza­vi­rág­gal c. fest­mény (1865) kiki­ál­tási ára 1 200 000 Ft volt. Egy másik árve­ré­sen az ugyan­csak Jako­bey­nak tulaj­do­ní­tott Szent Csa­lád (olaj, vászon, 43 × 29 cm) képért 500 eurót kértek.

G. B.

(a cikk a Teme­rini Újság 2009. novem­ber 5-i szám­ban jelent meg)

Törté­neti iro­dal­munk bizo­nyí­tott meg­ál­la­pí­tása, hogy az erdé­lyi, főként refor­má­tus kol­lé­gi­u­mok diák­sá­gá­nak jelentős hányada Három­szék, Maros– és Udvar­hely­szék tele­pü­lé­se­iről származott.1 A marosvásárhelyi2 és udvar­he­lyi isko­lák ese­té­ben ez nagyon is ért­hető, hisz mind­kettő „szé­kely bel­te­rü­le­ten” műkö­dött. A nagy­e­nyedi és rész­ben a kolozs­vári kol­lé­gi­u­mok viszony­la­gos közel­sége is ter­mé­sze­tes magya­rá­zat­tal szol­gál a jelen­ség meg­ér­té­sé­hez. Jakó Zsig­mond utat nyitó elem­zé­sé­ben a Szász­vá­ro­son, Zila­hon, Nagy­bá­nyán és Szat­már­né­me­ti­ben műkö­dött pro­tes­táns isko­lák­ban is jelentős számú szé­kely szár­ma­zású diák­kal számol.3 A jel­zett munka meg­írása ide­jén a Mára­ma­rosszi­geti Refor­má­tus Líceum még az érdeklő­dé­sen kívül esett. E mellő­zés okai főként a for­rá­sok isme­ret­len­sé­gé­ben keresendők.

Jelen köz­le­mé­nyem­mel min­de­ne­kelőtt a szé­kely tár­sa­da­lom tör­té­ne­té­nek ava­tott kuta­tója, Imreh Ist­ván volt egye­temi taná­rom iránti tisz­te­le­tem sze­ret­ném leróni. Egy­ben remélni vélem, hogy alábbi meg­ál­la­pí­tá­sa­i­mat művelő­dés– és isko­la­tör­té­né­sze­ink is siker­rel hasznosítják.

A cikk­nek még nincs vége…OLVASS TOVÁBB! »

Boros Gábor — Elveszett szülőhazánk

A bejegyzést írta: admin december - 22 - 20111 HOZZÁSZÓLÁS

Ked­ves Olvasóim!

Ezt a kis­fil­met Mára­ma­rosszi­geti Boros Gábor Elve­szett szülő­ha­zánk című könyve ihlette.  A kora­beli fel­vé­te­lek több­sé­gét az író maga készí­tette, a benne elhang­zot­tak az emlí­tett könyvből vannak.

Köszö­nöm Gábor­nak, hogy rám bízta az elkészítését.

VIDEO


KULCSSZ.

maramarossziget.info
info@maramarossziget.info