Máramarossziget – MARAMAROSSZIGET.INFO

Már a bronz­kor­ban lak­ták ezt a vidé­ket, példa erre a Szar­va­szón talált lele­tek: arany­kar­pe­re­cek, fül­be­va­lók; a szla­ti­nai erő­dí­tett tele­pü­lés és az ún. sztánfalvi-kultúra itt talált ele­mei stb.

Az ókor­ban már való­színű­sít­hetően folyt sóbá­nyá­szat a vidé­ken, amit talán a római és bizánci pén­zek for­galma bizonyít.

A kora közép­korra kevés for­rás áll a ren­del­ke­zé­sünkre, de bizo­nyo­san állít­ható, hogy gyér szláv lakos­sága volt, amely főleg a Tisza völ­gyé­ben, apró tele­pekbe cso­por­to­sulva élt.

A későbbi vár­me­gye magyar bete­le­pí­tése, kirá­lyi kez­de­mé­nye­zésre a XI.-ik szá­zad­ban kezdőd­he­tett nyu­gati irány­ból, a Tisza vona­lát követve.

Leg­első ismert emlí­tése 1199-es évi,  ami­kor Imre király egyik okle­ve­lé­ben mint „terra” sze­re­pel. Terra ebben az eset­ben nem jelen­tett orszá­got, egy össze­függő politikai-igazgatási egy­sé­get sem, néha egy­szerűen csak vidé­ket vagy föl­det értet­tek alatta.

A vár­me­gye meg­szer­ve­zé­sét jóval meg­előzte az egy­házi meg­szer­ve­zés és erre bizo­nyí­ték szá­mos van: a szi­geti temető és sír­le­le­tek melyek egy haj­dani temp­lom köré léte­sül­tek, a hosszú­me­zei temp­lom (XIII-XIV sz. ) és az a tény, hogy az öt koro­na­vá­ros plé­bá­no­sa­i­nak test­vérü­le­tét 1326-ban  már mint régi közös­sé­get emlí­tik meg a doku­men­tu­mok. Kez­det­ben az erdé­lyi majd az egri püs­pök­ség alá tar­to­zik egyházilag.

A terü­let a király bir­to­kát képezte és még a XII-XIII szá­zadi okle­ve­lek is óriási kirá­lyi erdő­ség­nek írták le. Hogy job­ban fel­hasz­nál­ják ter­mé­szeti kin­cseit, a magyar kirá­lyok német és magyar tele­pe­se­ket hoz­tak a vidékre, akik öt koro­na­vá­rost ala­pí­tot­tak: Huszt, Visk, Técső, Hosszú­mező és Sziget.

Az első négy tele­pü­lés 1329-ben, NagySzőllős kivált­sá­ga­i­nak min­tá­jára, városi jogo­kat kapott Károly Róbert király­tól. Szi­get csak 1352-ben csat­la­ko­zott a koro­na­vá­ro­sok­hoz, ami­kor a Bene­dek nevű szi­geti plé­bá­nos kiesz­közli a tele­pü­lés szá­mára ezt a rangot.

Mára­ma­ros mint terra sze­re­pel egy 1360-as okle­vél sze­rint is, de  1385-ben már vár­me­gye, így tehát vár­me­gyévé szer­ve­zése vala­mi­kor 1360–1385 között tör­tént. Az egy­sé­ges köz­igaz­ga­tási terü­let élére egy főis­pán került akit egy alis­pán és a szol­ga­bí­rák tes­tü­lete egé­szí­tett ki.

A sóka­mara meg­szer­ve­zése, a sóbá­nyá­szat álta­lá­nos fejlő­dése az Anjou-korban, a hos­pe­sek tele­pi­tése, mind a király­ság foko­zott érdeklő­dé­sét és érde­ke­i­nek érvé­nye­sité­sét bizony­it­ják ezen a vidéken.

A mára­ma­rosi sóka­ma­rát a huszti vár­ral együtt a kirá­lyok bir­to­kol­ták és féltve őriz­ték e nagy jöve­del­met biz­to­sitó intéz­ményt. A koro­na­vá­ro­sok lakói a magyar kirá­lyok és később az erdé­lyi feje­del­mek kegyeit élvez­ték és kivált­sá­ga­i­kat az ural­ko­dók szá­mos alka­lom­mal meg­erő­si­tet­ték: Mátyás király 1472-ben, Anna királyné 1504-ben, I. Fer­di­nánd 1551-ben, Báthory Kris­tóf  1578-ban, Rudolf 1603-ban, Báthory Gábor 1611-ben, II. Rákó­czy György 1649-ben, Apafi Mihály 1664-ben stb.

A magyar király­ság három részre sza­ka­dása után a huszti vár és a sóka­mara Maj­l­áth Ist­ván bir­to­kába került ( 1541 ), majd 1556-ban az erdé­lyi feje­del­mek bir­to­kába jutott. A jog­vi­szony az 1570-es szerző­dés­sel lett szen­te­sítve, ezen­túl  Mára­ma­ros a Par­ti­um­hoz tar­to­zott. Az erdé­lyi feje­del­mek, mint a huszti vár bir­to­ko­sai és a koro­na­vá­ro­sok véd­nö­kei, komoly figyel­met for­dí­tot­tak a vár­me­gye fejlesztésére.

A XVI.-ik szá­zad köze­pén elter­jed a kál­vi­niz­mus és már akkor beszél­he­tünk külön egy­ház­me­gyéről. Nagyon hamar hel­vét hit­val­lású isko­lák is léte­sül­tek mint­egy kul­tú­rá­lis meg­ala­po­zást adva a refor­má­ció ide­ig­le­nes győ­zel­mé­hez a vármegyében.

A XVI.-ik szá­zad képé­hez tar­toz­nak a tatár­be­tö­ré­sek is ( 1594, 1598 ) melyek komoly pusz­tí­tást okoz­tak és tovább ron­tot­ták az amúgy se rózsás közállapotokat.

Nyu­ga­lom, béke és fejlő­dés jel­le­mezte álta­lá­ban a XVII.-ik szá­zad első felét Mára­ma­ros­ban és egész Erdély­ben, köszön­hetően Beth­len és I Rákó­czy György meg­fon­tolt poli­ti­ká­já­nak. Mára­ma­ros vár­me­gye akkori jegyző­köny­vei egy gaz­dag jog­al­kotó tevé­keny­sé­get mutat­nak. Sza­bá­lyoz­ták a keres­ke­del­met, bir­tok­hasz­ná­la­tot, a bűn­cse­lek­mé­nyek bün­te­té­sé­nek mód­ját, a fize­té­sek mér­té­két, a mun­kát stb.

A XVII.-ik szá­zad köze­pé­nek leg­fon­to­sabb ese­mé­nye Rákó­czy had­já­rata Len­gyel­or­szág­ban és annak Mára­ma­rosra gya­ko­rolt hatása. 1657-ben a Mára­ma­rosra tört len­gyel hadak fel­éget­ték Visk váro­sát és temp­lo­mát, a koro­na­vá­ro­sok kivált­ság­le­ve­leit pedig elra­bol­ták. Apafi ural­ko­dása ide­jén szá­mos alka­lom­mal volt veszély­ben a vár­me­gye, mert föld­rajzi hely­ze­té­nél fogva, fon­tos hadá­szati tám­pont volt a Huszti vár.

II. Rákó­czy Ferenc fel­ke­lé­sé­hez a leg­elsők között csat­la­koz­tak a vár­me­gye lakói. Jelentős segit­sé­get nyúj­tot­tak a kuruc hadak­nak és kitar­tot­tak a moz­ga­lom bukásáig.

Az utolsó nagy tatár táma­dás 1717-ben követ­ke­zett be, ami­kor is a vissza­vo­nuló tatár hada­kat tönk­re­ver­ték és 10000 fog­lyot sza­bad­itot­tak ki a mára­ma­ro­siak, Sán­dor Far­kas bor­sai pap vezetésével.

1730-ban ala­pí­tot­ták a kegyes­rendi szer­ze­te­sek isko­lá­ját Mára­ma­rosszi­ge­ten és ekkor épült ugyan­ott a kató­li­kus temp­lom. A habs­burg ura­lom álta­lá­ban ked­ve­zett a kato­li­ciz­mus ter­je­dé­sé­nek és ez nem volt más­képp Mára­ma­ros­ban sem. A III. Károly ide­jé­ben meg­nyílt gim­ná­zium a későb­bi­ek­ben komoly kon­ku­ren­ciát terem­tett a város­ban az okta­tás területén.

A most már Magyar­or­szág­hoz csa­tolt vár­me­gye szék­he­lye Mára­ma­rosszi­get lett, ahova elköl­töz­tet­ték a sóbá­nya­ka­ma­rá­nak és a kincs­tári erdé­szet­nek hiva­ta­lait is.

A XIX szá­zad ele­jén meg­tor­pant fejlő­dése habár a XVIII.-ik szá­zad­tól sorra nyíl­tak meg a modern sóbá­nyák. 1777-ben újabb sóbá­nya­hi­va­ta­lo­kat álli­tot­tak fel Suga­ta­gon és Szla­ti­nán, szá­mos új bánya nyílt meg, de ez szá­mot­tevően nem javi­tott a gaz­da­sági hely­ze­ten.  Az öt koro­na­vá­ros elvesz­tette kivált­sá­gait 1848-ra. A for­ra­da­lom ide­jén Mihá­lyi Gábor kor­mány­biz­tos irá­nyitja a vár­me­gyét, mely kez­dettől fogva a for­ra­da­lom ügye mellé állt. Bem sere­ge­i­nek meg­se­gí­té­sére töl­té­nye­ket, ágyú­lö­ve­dé­ke­ket, fegy­ve­re­ket készi­te­nek és azo­kat sószál­lító sze­ke­re­ken jutat­tál el az erdé­lyi had­szín­térre. A for­ra­dalmi hon­véd­se­reg­ben szol­gált szá­mos mára­ma­rosi pol­gár mint pél­dául Asz­ta­los Sán­dor, Móricz Samu, Man­dics Pál, Bog­dány Mózes, stb akik becsü­let­tel har­col­tak és áldoz­tál életü­ket a haza oltá­rán. A bukás Mára­ma­ros­ban is érez­tette hatá­sát, a meg­tor­lás évei­ben sok hon­véd­nak buj­kál­nia kellett.

A kiegye­zés után ( 1867 ) gyors fejlő­dé­sen ment keresz­tül a megye és főleg köz­pontja, Szi­get. Gyá­rak, hitel­in­té­ze­tek, isko­lák, kor­ház, egye­sü­le­tek léte­sül­tek. Kiépült a Szatmárnémeti-Bustyaháza-Sziget vas­út­vo­nal 1872-ben, melyet a Máramarossziget-Sugatag vonal köve­tett 1883-ban. A lakos­ság szám­beli növe­ke­dése jelentős, főleg a megye­szék­he­lyen ahol 1830-ban még csak 5008 lakos élt, 1880-ban már 10852, hogy 1910-re Szi­get­nek már 21370 lakosa legyen.

Az első világ­há­ború végett vetett ennek a dina­mi­kus fejlő­dés­nek és a tri­a­noni szerző­dés Romá­ni­á­hoz csa­tolta a megye déli, Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz  pedig a megye északi részét.

A két világ­há­ború közötti idő­szak élénk kul­tú­rá­lis életet és gaz­da­sági pan­gást hozott. A magyar isko­lák, egy­há­zak, sajtó meg­le­hető­sen nehéz körül­mé­nyek között vészel­ték át ezt az korszakot.

1939 már­ci­u­sá­ban a Tiszá­tól északra fekvő vidé­ket Magyar­or­szág­hoz csa­tol­ták, majd a déli rész is Mára­ma­rosszi­get­tel, az anya­or­szág­hoz került, a bécsi dön­tés alap­ján ( 1940 augusz­tus 30 ).

A világ­há­ború vége után egy újabb béke­szerző­dés 1947-ben  Romá­ni­á­nak jutatta a megye déli részét, míg az északi rész a Szov­je­tú­ni­ó­hoz került. A volt vár­me­gye e két részé­nek sorsa külön uta­kon haladt tovább.

A déli része­ket előbb Mára­ma­ros tar­to­mányba majd Mára­ma­ros megyébe olvasz­tot­ták és az új megye köz­pont­jává Nagy­bá­nyát jelöl­ték meg. A kom­mu­niz­mus ide­jén nagy­mé­retű ipa­ro­sí­tás folyt, a volt megye­köz­pont pedig etni­kai vál­to­zá­so­kon ment keresztül.

Az 1989-es Romá­niai for­ra­da­lom után újból lehető­ség nyílt a mára­ma­rosi magyar­ság érde­ke­i­nek érvé­nye­sí­té­sére. Az Ukraj­ná­hoz került részek­kel kap­cso­la­tot léte­sít a Szi­get és Szla­tina közötti Tisza– híd melyet nem­rég nyi­tot­tak meg. Ha működni is fog komoly össze­kötő kapocs lehet a tör­té­nelmi vár­me­gye két része között.

Jó pár évvel ezelőtt a Duna Tele­ví­zió egyik isme­ret­ter­jesztő műso­rá­nak utolsó film­koc­kái érde­kes képet vetí­tet­tek a kép­ernyőre. Egy temp­lom bel­se­jét mutat­ták, amely  szen­té­lyé­nek a mennye­ze­tén ugyanaz a fest­mény volt lát­ható, mint a teme­rini plé­bá­nia­temp­lom szen­té­lyé­ben levő. Ennek kap­csán készült összeállításunk.

Sike­rült meg­tudni, hogy a város Mára­ma­rosszi­get (Sighetu-Marmaţiei), a mai Romá­nia északi részén talál­ható, a Tiszá­tól nem messze, közel az ukrán határ­hoz. A Léna folyó folyik keresz­tül rajta. A Kár­pá­tok veszi körbe a terü­le­tet. Maga a város még magán hordja az előző rend­szer jeleit, a koráb­ban java­részt magya­rok lakta tele­pü­lés mára túl­nyo­mó­részt román több­ségű lett, magyar és ukrán kisebbséggel.

Az inter­net jóvol­tá­ból egye­bek is meg­tud­ha­tók a város­ról, mely­nek lakos­sága az 1992-es össze­írás sze­rint 44 200 volt, ennek 76,6 szá­za­léka román, 18,6 szá­za­léka magyar, 3,4 ukrán, a többi nem­ze­ti­ség rész­ará­nya elha­nya­gol­ható, a kato­li­kus hívek száma mint­egy 4000.

A ben­nün­ket érdeklő szen­tély feletti fest­ményről azon­ban csak nem kis utá­na­já­rás­sal, az érseki levél­tár­ból sze­rez­het­tünk érte­sü­lé­se­ket, ami­ért ezúton is köszö­ne­tet mon­dunk. Szá­munkra már az is érde­kes­nek tűnik, hogy a koráb­ban erős kato­li­kus közös­ség a refor­má­ció ide­jén elfo­gadta a hit­újí­tók tanait, s 1556 után Mára­ma­ros­ban egyet­len­egy római kato­li­kus plé­bá­nia sem maradt, a kato­li­kus újjá­éle­dés érdem­le­ge­sen csak a XVIII. szá­zad ele­jén kezdő­dött. 1730 őszén az egri püs­pök  meg­bí­zá­sá­ból pia­rista atyák vet­ték át a szi­geti plé­bá­nia veze­té­sét, akik 1736-ban fog­tak hozzá a temp­lom építé­sé­hez, ame­lyet Bor­ro­meo Szent Károly tisz­te­le­tére szen­tel­tek fel, mely manap­ság az egyet­len még meg­levő kato­li­kus temp­lom a város­ban. Az évek során több­ször a tűz mar­ta­léka lett, így 1802-ben is és 1806-ban építet­ték újjá (csak vélet­len, hogy a teme­rini temp­lom is ekkorra épült fel). A temp­lom 1872-ben ismét tűz­vész áldo­zata lett. Schön­herr Ágos­ton apát-plébános műkö­dése alatt hoz­ták rendbe. A belső fes­tést is ő ren­delte meg. A művé­szi fres­kók – Szűz Mária menny­be­vi­tele, a hit, remény, sze­re­tet, és a magyar szen­te­ket ábrá­zoló képek – Jako­bey Károly buda­pesti festőmű­vész (1887-ben elké­szült) mun­kái. A fes­tést 1930-ban fel­újí­tot­ták, helyü­kön hagyva az ere­deti képe­ket. A város több kiemel­kedő lelki hiva­tást ellátó papot adott az egy­ház­nak, közöt­tük dr. Jaku­bi­nyi György (1969) jelen­legi gyu­la­fe­hér­vári érseket.

Ben­nün­ket tehát a szen­tély feletti bol­to­za­ton levő fest­mény érde­kel, amely csak­nem tel­jes egé­szé­ben meg­fe­lelője a teme­rini temp­lom­ban levő­nek. Ezt Ökrész Károly kuta­tá­sai sze­rint Jako­bey Károly bács­kai temp­lom­festő 1873-ban fes­tette Novák Antal plé­bá­nos­sá­gá­nak ide­jé­ben, és ő vezette az akkori temp­lom­fes­tés mun­ká­la­tait is, minek során a bol­to­za­to­kat rokokó stí­lusú orna­men­ti­ká­val díszí­tet­ték. Az 1947-ben vég­zett újra­fes­tés­kor és a most tör­tént máso­dik újra­fes­tés­nél is ez a díszí­tés alap­já­ban véve vál­to­zat­lan maradt.

A két kép fes­tése közötti idő­kü­lönb­ség tehát 14 év, amiből egy­ér­telmű, hogy a teme­rini a korábbi ere­detű. Más kér­dés, hogy míg a teme­rini elne­ve­zése Szűz Mária meg­ko­ro­ná­zása néven került a köz­tu­datba, és való­já­ban ezt is ábrá­zolja a kép, a mára­ma­rosszi­ge­tit Szűz Mária menny­be­vi­tele néven jegyez­ték fel. A két képet össze­vetve a külön­böző­sé­gek is észre­ve­hetők. A teme­rini (a korábbi) rész­le­tek­ben gaz­da­gabb, szín­vi­lága erő­tel­je­sebb. A kép kivá­gása, kere­te­zése is más­mi­lyen. A később készül­tek igény­te­le­neb­bek. Erre utal a festő zilált és elhi­bá­zott csa­ládi élete.

De ki is volt Jako­bey Károly? Kala­pis Zol­tán: Életrajzi kalauz II. című köte­té­ben töb­bek között ez olvas­ható róla: Jako­bey Károly (Kúla, 1826. augusz­tus 17.–Budapest, 1891. július 14.) az ele­mit szülő­vá­ro­sá­ban, Kúlán, az első gram­ma­ti­kai osz­tályt pedig Ver­bá­szon fejezte be. Tanul­má­nyait Baján foly­tatta, de tizen­há­rom évesen már Pes­ten talál­juk Maras­toni Jakab festőis­ko­lá­já­ban, ahol együtt tanul Zichy Mihállyal, tizen­négy éves korá­ban pedig a bécsi Képzőmű­vé­szeti Aka­dé­mia növen­déke. Itt a nála öt évvel fia­ta­labb Lotz Kár­ollyal barát­ko­zik. Életük ettől kezdve szinte egy­be­fo­nó­dik, ele­inte meg­hitt, később foj­to­gató szá­lak­kal. A két tehet­sé­ges, jól induló művész fia­ta­labb korá­ban együtt ver­seny­zett a cso­da­szép Ónódy Anná­nak, a Nem­zeti Szín­ház balett­kara üdvös­ké­jé­nek kegyéért.

A húsz­éves bale­rina ekkor a job­ban befu­tott, port­réi miatt nagyra becsült 36 éves Jako­bey Károlyt válasz­totta, mire a 31 éves Lotz Károly kiáb­rán­dul­tan Bécsbe távo­zott. Ónódy Anna, ami­lyen szép, olyan könnyelmű is, a pénz szét­fo­lyik a kezé­ben. Jako­bey min­dent meg­tesz, hogy igé­nyeit kielé­gítse. A mun­kák­ban nem válo­gat, csend­éle­te­ket, állat­ké­pe­ket fest, port­ré­kat másol, azzal, hogy az igé­nyes­sé­get egy ideig még nem adta fel, néhány fenn­ma­radt port­réja, táj­képe ma is dicséri tehet­sé­gét, buzgóságát.

Pénz­haj­há­szás köz­ben azon­ban egyre csök­kent a szín­vo­nal. Min­dent elvál­lal: régi mes­te­rek elő­ké­pei alap­ján nagy­ban állítja elő az oltár­ké­pe­ket, festi és res­ta­u­rálja a temp­lo­mo­kat. A művé­szi becs­vágy foko­za­to­san kiszik­kadt belőle, felül­ke­re­ke­dett benne a mes­ter­em­ber, a vál­lal­kozó. Egé­szen kiter­jedt, üzem­szerű temp­lom­fes­tési tevé­keny­sé­get foly­tat. Nagyra törő, örökké elé­ge­det­len fele­sé­gét azon­ban még ilyen áron sem tudta megtartani.

Lotz Károly 1865-ben vég­le­ge­sen vissza­tért Buda­pestre, s meg­kezdte fényes pályá­ját. Egy­más után kapta a jelentő­sebb­nél jelentő­sebb meg­ren­de­lé­se­ket, s Ónódy Anna tágra nyílt szem­mel fel­is­merte, hogy amit fér­jétől várt, az Lotz­ban ölt tes­tet: ő lett az ünne­pelt művész, a sokat kereső festő. Újra köze­led­nek egy­más­hoz, ele­inte félén­ken, de ami­kor a jóhi­szemű Jako­bey elkö­vette azt a bal­lé­pést is, hogy az agg­le­gény­nek induló Lotz­nak fel­kí­nálta az anyja halá­lá­val meg­üre­se­dett lakás­részt, min­den kötött­ség sza­kadni kez­dett: lét­re­jött a csa­ládi három­szög, amely­nek sze­replője a három­gyer­me­kes, de még min­dig vonzó kül­sejű csa­lád­anya, az öregedő temp­lom­festő és a fel­ka­pott, sike­rek­ben fürdő művész.

Jako­bey Károly életé­nek utolsó évei­ben főleg a perem­vi­déki falusi temp­lo­mok­ban kapott mun­kát, így sokat dol­go­zott szülő­föld­jén, a Bács­ká­ban is. Fili­pova, Szi­vác, Ókér, Baj­mok és Őrszál­lás temp­lo­má­ban fes­tett, illetve res­ta­u­rált. Oltár­ké­pei Zom­bor­ban, Palán­kán és Hor­go­son talál­ha­tók. Szá­mos mun­ká­ját – oltár­ké­pét, port­réit – a sza­bad­kai Városi Múze­um­ban őrzik.

Ami­lyen elhi­bá­zott volt Jako­bey egész élete, úgy múl­tak el utolsó nap­jai is. 1890-től, az őrszál­lási temp­lom meg­újí­tása után sokat bete­ges­ke­dett, zilált csa­ládi ügyeit intézte, bele­egye­zett a válásba is. A csa­lád vég­le­ges szét­hul­lá­sát nem sokáig élte túl: 1891 nya­rán halt meg 65 éves korában.

Más fel­jegy­zé­sek sze­rint Jako­bey 1852–65 között szinte csak arc­ké­pe­ket fes­tett, főként tör­té­neti sze­mé­lyek port­réit, műke­res­kedők meg­ren­de­lé­sére. Port­ré­i­hoz met­szet­min­tá­kat hasz­nált és híres mes­te­rek alko­tá­sait másolta. Korá­nak híres­sé­geit örökí­tette meg, szí­né­sze­ket, a reform­kor és sza­bad­ság­harc nagy­jait, egy­házi embe­re­ket, prí­má­so­kat, kano­no­ko­kat, vala­mint az erdé­lyi feje­del­me­ket, a kuruc kor jelentős sze­mé­lyeit. Több mint négy­száz port­rét készí­tett – máso­la­ta­i­nak száma is meg­ha­ladja a három­száz dara­bot –, ame­lyek szét­szó­ród­tak az országban.

Jako­bey Károly képei manap­ság gyak­ran képe­zik az auk­ciós házak kíná­la­tát. A buda­pesti Kie­sel­bach Galé­ria árve­ré­sén 2004-ben a Fia­tal leány búza­vi­rág­gal c. fest­mény (1865) kiki­ál­tási ára 1 200 000 Ft volt. Egy másik árve­ré­sen az ugyan­csak Jako­bey­nak tulaj­do­ní­tott Szent Csa­lád (olaj, vászon, 43 × 29 cm) képért 500 eurót kértek.

G. B.

(a cikk a Teme­rini Újság 2009. novem­ber 5-i szám­ban jelent meg)

Törté­neti iro­dal­munk bizo­nyí­tott meg­ál­la­pí­tása, hogy az erdé­lyi, főként refor­má­tus kol­lé­gi­u­mok diák­sá­gá­nak jelentős hányada Három­szék, Maros– és Udvar­hely­szék tele­pü­lé­se­iről származott.1 A marosvásárhelyi2 és udvar­he­lyi isko­lák ese­té­ben ez nagyon is érthető, hisz mind­kettő „szé­kely bel­te­rü­le­ten” műkö­dött. A nagy­e­nyedi és rész­ben a kolozs­vári kol­lé­gi­u­mok viszony­la­gos közel­sége is ter­mé­sze­tes magya­rá­zat­tal szol­gál a jelen­ség meg­ér­té­sé­hez. Jakó Zsig­mond utat nyitó elem­zé­sé­ben a Szász­vá­ro­son, Zila­hon, Nagy­bá­nyán és Szat­már­né­me­ti­ben műkö­dött pro­tes­táns isko­lák­ban is jelentős számú szé­kely szár­ma­zású diák­kal számol.3 A jel­zett munka meg­írása ide­jén a Mára­ma­rosszi­geti Refor­má­tus Líceum még az érdeklő­dé­sen kívül esett. E mellő­zés okai főként a for­rá­sok isme­ret­len­sé­gé­ben keresendők.

Jelen köz­le­mé­nyem­mel min­de­ne­kelőtt a szé­kely tár­sa­da­lom tör­té­ne­té­nek ava­tott kuta­tója, Imreh Ist­ván volt egye­temi taná­rom iránti tisz­te­le­tem sze­ret­ném leróni. Egy­ben remélni vélem, hogy alábbi meg­ál­la­pí­tá­sa­i­mat művelő­dés– és isko­la­tör­té­né­sze­ink is siker­rel hasznosítják.

A cikk­nek még nincs vége…OLVASS TOVÁBB! »

Ked­ves Olvasóim!

Ezt a kis­fil­met Mára­ma­rosszi­geti Boros Gábor Elve­szett szülő­ha­zánk című könyve ihlette.  A kora­beli fel­vé­te­lek több­sé­gét az író maga készí­tette, a benne elhang­zot­tak az emlí­tett könyvből vannak.

Köszö­nöm Gábor­nak, hogy rám bízta az elkészítését.

Fel­vé­teli hirdetés

A m.-szigeti áll. taní­tó­ké­pezde I. osz­tá­lyába oly éptestű növen­dé­kek vétet­nek fel, kik életük 15-ik évét már betöl­töt­ték s a magyar nyelv­ben, szám­ve­tés­ben, föld­rajz­ban és hazai tör­té­ne­lem­ben annyi jár­tas­ság­gal bír­nak amennyit a gym­na­sium, reál– vagy pol­gá­ris­kola négy alsó osz­tá­lyá­ban taní­ta­nak. A belépni kívánó növen­dék­nek erről vagy nyil­vá­nos isko­lai bizo­nyít­ványt kell fel­mu­tat­nia vagy fel­vé­teli vizs­gát ten­nie.
A folya­mod­vány­hoz csa­to­landó ere­de­ti­ben: a) kereszt­le­vél; b) orvosi és újra­ol­tási; c) isko­lai bizo­nyít­vány; d) ha folya­modó segélyt óhajt nyerni, sze­gény­ségi bizo­nyít­vány
Kivé­tel nél­kül meg­vizs­gál­ta­tik min­den folya­modó a zenei hal­lásra és testi épségre nézve; és csak azok vétet­nek fel, a kik az ének-zenetanuláshoz meg­kí­ván­tató képes­sé­gü­ket is iga­zol­ják a fel­vé­teli vizs­gá­la­ton.
Az inté­zet­ben ben­la­kás és köz­tar­tás ked­vez­mé­nyé­ben a feve­endő növen­dé­kek közül azok része­sül­het­nek, a kik havon­ként 15 frtot fizet­nek, vagy a kik sze­gény­sé­gük hite­les kimu­ta­tása mel­lett jeles és jó bizo­nyít­vá­nyik­nál, vagy a kitűnő és jeles ered­mény­nyel tett fel­vé­teli vizs­gá­lat­nál fogva arra érde­me­sek­nek talál­tat­nak.
A segély két­féle: lakás és élel­me­zés ingyen, vagy havi fél­díj fize­tése mel­lett. A fél­díj­fi­ze­tés mel­lett fel­ve­endők köte­le­sek havon­ként előre öt (5) frtot fizetni be az inté­zet pénz­tá­rába. A hanyag és pon­tat­lan fizető inter­né­tus­ból kire­kesz­tést von­hatja maga után.
Vidéki oly szegény-, de jó osz­tály­zat­tal bíró és jó erköl­csü tanu­lók, a kik az inter­ná­tus­ban és köz­tar­tás­ban részt­venni nem akar­nak, havi 2–5 frt ösztön­díj­ban része­sül­het­nek; nem külön­ben hely­be­liek is, ha a köve­tel­mé­nyek­nek meg­fe­lel­nek, nyer­het­nek havon­ként 2–3 frt ösztön­dí­jat köny­vekre.
Min­den ben­lakó növen­dék köte­les az asz­tali és evőesz­kö­zökre 2 frtot, orvosi díj fejé­ben 1 frtot, az Önképző­körre és Segélyző-Egyesületbe 1–1 frtot az isko­lai év kez­de­tén előre, hason­lóan mosás­díj fejé­ben havon­ként előre 60 krt az isko­lai pénz­tárba befi­zetni.
A nagy­mél­tó­ságú val­lás– és köz­ok­ta­tás­ügyi m. kir. Minisz­ter Urnak 1893. évi decz. hó 31-én, 53.614. sz. a. kelt magas ren­de­lete sze­rint ezen­tul a fize­tésre köte­le­zett növen­dé­kekre nézve tanév köz­ben utó­la­gos ked­vez­mé­nyek nem tétet­nek és a fize­tésre köte­le­zett, de nem fizető növen­dé­kek a kará­cso­nyi évhar­mad­dal már az inté­zetből kilé­pet­tek­nek fog­nak tekin­teni.
Min­den ben­lakó növen­dék köte­les magá­val hozni leg­alább 6 pár fehér­neműt, 2 háló­in­get, 4 törül­köző kendőt, 6 pár haris­nyát vagy kap­czát, 6 zseb­kendőt, 3 lepedőt, 1 pár­nát, 2 pár­na­hé­jat, 1 pap­lant, 2 pap­lan­le­pedőt, nyári, 1 téli tel­jes öltö­zet ruhát, 1 pár czipőt, 1 pár csiz­mát, 1 téli felső öltönyt, 1 kala­pot, 1 sip­kát, 1 fesüt, 1 ruha-, 1 fog-, 3 csiz­ma­ke­fét. Az isko­lai év ele­jén min­den növen­dék tar­to­zik magát ellátni a szük­sé­ges isko­lai köny­vek­kel és tan­sze­rek­kel a mik 12–15 frtba kerül­nek.
A fel­vé­tel iránti kér­vé­nyek f. évi aug. hó 15-éig, nyúj­tan­dók be aló­lí­rott igaz­ga­tó­ság­hoz, mely kér­vé­nyek a mel­lék­le­teik csak az eset­ben bélyeg­men­te­sek, ha a ható­sági sze­gény­ségi bizo­nyít­ványt is mel­lé­kel­nek folya­mo­dók.
A folya­mod­vá­nyokra f. évi aug. hó 20–25-ike között ada­tik válasz s ebben érte­sí­tett­nek a tanév kez­de­téről, a fel­vé­teli és javító vizs­gá­la­tok ide­jéről is.

M.-Szigeten, 1895. évi junius hó 30-án.
Heté­nyi Kál­mán, igazgató

(meg­je­lent a Mára­ma­rosi Lapok poli­ti­kai és tár­sa­dalmi heti­lap 1895. július 7-i számában)

Szálka Róbert nem­ré­gi­ben Kol­tón járt, ahol a len­tebb lát­ható anya­got vette fel és ezzel min­ket is meg­ör­ven­dez­te­tett. Köszön­jük szé­pen Robi!

Vissza­gon­dolva gyer­mek­ko­romra meg kell álla­pí­ta­nom, hogy iga­zán 10 éves korom­tól fogva nem éltem gyer­meki életet. Csak a szülői ház­ból van gyer­mek­kori emlé­kem. 10 éves korom­ban elke­rül­tem hazul­ról, és utána befe­jező­dött a gyer­mek­kor. Két okból. Töb­bet nem volt alkal­mam a játékra. Nekem, ha nem vol­tam isko­lá­ban, vagy nem taní­tot­tam, ott­hon, a szo­bám­ban kel­lett tar­tóz­kod­nom, hogy a rend­ház­ban lakó pap-tanároknak ren­del­ke­zé­sére álljak, mert ez ellá­tá­som egyik ellen­szol­gál­ta­tása volt. Sok­szor fájt a szí­vem, ami­kor osz­tály­tár­saim lab­dázni vagy kirán­dulni men­tek, és én nem tart­hat­tam velük. Csak vasár­nap dél­után volt 2–3 óra sza­bad­időm, ami­kor a Malom­kertbe, vagy a Sza­la­ván hegyre men­tem sétálni. Így szinte állan­dóan szo­ba­fog­ságra vol­tam ítélve. Külö­nö­sen fájt az, hogy gyak­ran az isko­laév befe­je­zé­sé­vel, vagy vala­mi­lyen szü­net alkal­má­val az én részemre nem szűnt meg a szol­gá­lat, mert, amíg a taná­rok a rend­ház­ból mind el nem men­tek, nekem is ott kel­lett tar­tóz­kodni. Ami­kor pedig ország­ha­tár húzó­dott Szi­get és a szü­leim tar­tóz­ko­dási helye közé (román-cseh határ), szó se lehe­tett haza­me­ne­telről. Ezt már vala­mi­vel könnyeb­ben elvi­sel­tem, mert már felsős voltam.

A másik ok pedig, ami végét sza­kí­totta a gyer­mek­kor­nak, a meg­él­he­tés korai gondja volt. Az első gim­ná­zi­umba való beirat­ko­zás­nál Édes­apám 12 korona tan­dí­jat fize­tett értem, de már a köny­vek nagy költ­sé­gét sem kel­lett értem fizetni, sőt egyéb költ­sé­ge­im­nek is túl­nyomó több­sé­gét is magam keres­tem meg taní­tás­sal. Az évvégi jutal­ma­zá­sok­ból min­dig tud­tam haza is adni. Nehéz idők vol­tak azok, és sok­szor vol­tak anyagi gond­jaim. Túl korán kel­lett meg­ta­nulni a lemon­dást és nél­kü­lö­zést. Nem egész­sé­ges dolog, mert valami sötét szín biz­to­san vissza­ma­rad későbbi időkre is az ember lelkében.

Gyer­mek­ko­rom­ban szőke, hul­lá­mos hajam, és bizo­nyára szép arcbő­röm lehe­tett, mert nem­csak tár­sa­ság­ban, de a nyílt utcán is gyak­ran meg­ál­lí­tot­tak höl­gyek azzal a kér­dés­sel, hogy mitől olyan az arcbő­röm, ami­lyen. Kez­det­ben csak moso­lyog­tam rajta, később bosszan­tott, majd a kér­dezők­nek szem­te­le­nül azt vála­szol­tam, hogy nem mosom szap­pan­nal. Az volt az igaz­ság, hogy a leg­dur­vább, alig habzó, maró­lúg­ból készült házi szap­pant használtam.

Gim­ná­zi­um­ban nagyon sze­ret­tem a geo­met­riát, mate­ma­ti­kát és fizi­kát. Soha­sem for­dult elő, hogy nem tud­tam volna a házi fel­ada­tot, vagy vala­mi­lyen elő­for­duló pél­dát meg­ol­dani. A tan­könyv pél­dáit szó­ra­ko­zás­ból mind meg­ol­dot­tam. Én a pia­rista gim­ná­zi­umba jár­tam. A másik gim­ná­zi­um­ban, a refor­má­tus főgim­ná­zi­um­ban egy Zaka­riás nevű diák volt ilyen mate­ma­tika sze­rető. Sze­mé­lye­sen soha­sem talál­koz­tam Zaka­ri­ás­sal, de annál több dol­gunk volt egy­más­sal össze­kötők útján. Azt már nem tudom, hogy ki kezdte, de hete­di­kes korunk­ban nemes és erős ver­sen­gés ala­kult ki közöt­tünk a mate­ma­ti­kai fel­ada­tok meg­ol­dá­sá­nak csa­ta­te­rén. Szak­fo­lyó­ira­tok­ban, segéd­köny­vek­ben kutat­tunk isme­ret­len, nehéz fel­ada­tok után, azo­kat leír­tuk és elküld­tük egy­más­nak. Neki is, meg nekem is vol­tak az osz­tály­tár­sa­ink között same­sze­ink, akik vit­ték, hoz­ták a fel­ada­to­kat és a meg­ol­dá­so­kat. Erről las­san nem­csak az osz­tály, hanem az egész gim­ná­zium, sőt a város intel­li­gen­ci­á­já­nak egy része is tudo­mást szer­zett, és figye­lem­mel kísérte a ver­sen­gést. A végén már egész izgal­mas lett. A tanév végez­té­vel Zaka­ri­á­sék repat­ri­ál­tak Szi­getről, és abba­ma­radt a párosmérkőzés.

Ugyan­csak hete­dik­ben tör­tént. Az egyik napon, ami­kor mind az öt tan­tárgy­ból készülni kel­lett volna, az utolsó tárgyra, a tör­té­ne­lemre már nem jutott időm, és készü­let­le­nül men­tem az isko­lába. Mit ad Isten, min­den tan­tárgy­ból kihív­tak felelni. Az utolsó órát, a tör­té­nel­met Hof­man Kris­tóf, az osz­tályfő­nök taní­totta. Még be sem teszi az osz­tály ajta­ját, azon­nal kihív felelni. Erre mint egy ember fel­ne­ve­tett az osz­tály. A tanár meg­üt­kö­zött kér­dé­sére osz­tály­tár­saim meg­mond­ták, hogy aznap min­den tan­tárgy­ból felel­tem. Annál érde­ke­sebb felelte – és nem könyö­rült. Abban a pil­la­nat­ban, ami­kor a neve­met hal­lot­tam, azt hit­tem, hogy össze­om­lik a világ. Egy olyan kis város­ban, mint Szi­get, a gim­ná­zium élete köz­ér­deklő­dés tár­gya. A tiszta jeles diá­ko­kat, mint ami­lyen én vol­tam, egye­ne­sen szá­mon tar­tot­ták. Hete­di­kes koromra már vol­tak sport­ered­mé­nyeim, és meg­nyert pálya­mun­káim, tehát eléggé ismert vol­tam. Ha most besze­kun­dá­zom, ez lesz életem­ben az első rossz jegy, és más­nap már nem­csak a gim­ná­zium, de a város egy része is meg­tudja a nagy szé­gyent: Kört­vé­lyessy Tóni besze­kun­dá­zott! Oda a nim­busz. A táb­lá­hoz menet, ahol a táb­lán Európa tér­képe volt, mert éppen a 30 éves háború bonyo­dal­ma­i­ról volt szó, elha­tá­roz­tam, hogy nem adom meg magam, köröm­sza­kad­táig küz­deni fogok. Alig, hogy kiérek a táb­lá­hoz, és kezembe veszem komó­to­san a tér­kép­mu­tató pál­cát, nyí­lik az ajtó, és belép Mon­dik Pál igaz­gató hos­pi­tá­lási szán­dék­kal. Amint meg­lát a táb­lá­nál feluj­jong mond­ván: Mennyire örülök, hogy éppen téged fog­lak hal­lani! Még csak ez hiány­zott! Az előző órára készül­tem, és úgy tet­tem, mintha ennek a lec­ké­nek a beve­zető­jéül az előző lecke végét hasz­nál­nám fel. Jól tud­tam, hogy ez csak rövid ideig tartó idő­hú­zás lehet, és azután… És tény­leg már talán csak egy mon­dat elmon­dá­sára volt tar­ta­lé­kom, ami­kor hir­te­len az utolsó pad­ból valami fur­csa hörgő hang hal­lat­szik… Balog Lacin kitört az epi­lep­szia. Meg vol­tam mentve, senki nem vett észre sem­mit. Én vol­tam per­sze az első, aki a sze­ren­csét­len fiú­hoz rohant, és amint magá­hoz tért, haza­kí­sérte. Per­sze gon­dom volt rá, hogy az óra végéig ne talál­jak vissza az osz­tályba. Akkor és ott egy életre meg­ta­nul­tam, hogy az ember soha­sem adja fel a reményt.

Márama­rosszi­ge­ten is bemu­tat­ták a Janka című angol nyelvű mono­drá­mát, amely a mára­ma­rosszi­geti szü­le­tésű Janka Fes­tin­ger holokauszt-túlélő életét meséli el. A mono­dráma írója és ren­dezője a fősze­replő Janka Fes­tin­ger ame­ri­ká­ban élő fia, Oscar Speace. A dráma képet ad a mára­ma­rosszi­geti zsi­dók get­tó­sí­tá­sá­nak körül­mé­nye­iről, az író elme­séli édes­anyja tra­gi­kus ausch­witzi élmé­nyeit, majd az Ame­ri­ká­ban leélt éveket. Jan­kát az író-rendező fele­sége, Janice Noga alakítja.

„Min­den ember életé­ben van egy pil­la­nat, amely gyö­ke­re­sen meg­vál­toz­tatja addigi életét, és amely után tudja, hogy semmi nem lesz már ugyan­olyan – meséli Oscar Speace. – Egye­sek­nek ez a pil­la­nat a dip­loma meg­szer­zése, mások­nak a házas­ság vagy az első gye­rek meg­szü­le­tése jelenti. Az én életem­ben ez a pil­la­nat 1997 nya­rán követ­ke­zett be, ami­kor meg­tud­tam, hogy nagy­né­ném őrzi édes­anyám emlék­ira­tait. Ebben az ő és a két lány­test­vére szen­ve­dé­se­iről ír, amely 1944. május 15-én kezdő­dött Mára­ma­rosszi­ge­ten. Rész­le­te­sen ecse­teli az Ausch­witz­ban, Dacha­u­ban, majd Mün­chen­ben átélt bor­zal­ma­kat. Anyám meg­hur­col­ta­tása 1945. május else­jén ért véget egy elha­gyott német vagon­ban.” Rövid­del ezután Janka Fes­tin­ger hoz­zá­ment egy Német­or­szág­ban állo­má­sozó ame­ri­kai kato­ná­hoz, Bob Speace-hez. Ez volt egyéb­ként az első ilyen házas­ság, melyet az ame­ri­kai had­se­reg hiva­ta­lo­san elis­mert. Janka fér­jé­vel Ame­ri­kába köl­tö­zött, Kali­for­ni­á­ban tele­pe­dett le, majd életet adott iker fiú­gyer­me­ke­i­nek. „Ezt édes­anyám a náci hata­lom feletti győ­zel­mé­nek tekin­tette” – fogal­ma­zott Speace.

Janka Fes­tin­ger 1916. novem­ber 16-án szü­le­tett Mára­ma­rosszi­ge­ten, és 1994-ben, 78 éves korá­ban hunyt el. A lágerből való sza­ba­du­lása után Janka Fes­tin­ger 60 olda­lon, magyar nyel­ven írta le tra­gi­kus élmé­nyeit. Eze­ket nagy­báty­já­nak, Mor­ris Fes­tin­ger­nek címezte. Ennek halála után Janka test­vé­ré­hez, Betty­hez kerül­tek a fel­jegy­zé­sek, aki közel 50 évig titok­ban őrizte eze­ket a leve­le­ket. A leve­lekről 1997-ben sze­rez­tek tudo­mást Janka fiai. Az Oscar Speace által írt és ren­de­zett Janka című mono­dráma után a fősze­replő másik fia, David D. Speace nem­rég köny­vet is írt édes­any­já­ról Janka Fes­tin­ger életé­nek bol­dog pil­la­na­tai címmel.

Oscar Speace ren­dező, dra­ma­turg kar­ri­erje során több mint 550 rádiós és tele­ví­ziós pro­duk­ciót ren­de­zett, két Emmy-díjat nyert. Janka című drá­má­já­ért Telly-díjjal tün­tet­ték ki. A por­tu­gál szár­ma­zású Janice Noga 25 éven át volt a Bro­ad­way szí­nésznője. Töb­bek között a Hegedűs a ház­tetőn vagy a Zorba, a görög című dara­bok­ban ját­szott. A Janka című mono­drá­mát a mára­ma­rosszi­geti Ioan J. Popescu pub­li­cista for­dí­totta le román nyelvre, a közel­jövő­ben pedig magyarra is lefordítja.

Zaho­ránszki Bri­gitta (for­rás: http://kronika.ro/)

“Bár­mily sokan is van­nak vala­hol Hol­lósy­val egy tár­sa­ság­ban, egye­dül csak ő lát­szik” szólt róla nagyon talá­lóan a Hol­lósy­val kor­társ festőmű­vész, Med­nyánszky László, mar­káns testi voná­sa­ira utalva, de hang­sú­lyozva ugyan­ak­kor szel­lemi vezér mivol­tát is. Hol­lósy Simon gaz­dag örmény csa­lád sar­ja­ként szü­le­tett 1857 feb­ruár 2-án Mára­ma­rosszi­ge­ten.  Édes­apja a 48-as sza­bad­ság­harc mély­sé­ges tisz­telő­je­ként és annak hatá­sára magya­ro­sí­totta a Kor­buly nevet. Ettől kezdve a csa­lád már Hol­lósy­ként vonult be a tör­té­ne­lem sora­iba. Hol­lósy Simon 1875–76-ban a buda­pesti Min­ta­rajz­is­ko­lába került, ahol Szé­kely Ber­ta­lan tanít­vá­nya volt. Beval­lása sze­rint nem­igen láto­gatta az órákat. Hogy vala­me­lyes festői tudás­sal már koráb­ban is ren­del­ke­zett, bizo­nyítja a róna­széki római kato­li­kus temp­lom mel­lék­ol­tár­képe, melyet 1874-ben meg­ren­de­lésre készí­tett. Ez a fest­mény nap­ja­ink­ban művé­szet­tör­té­neti vita tár­gyát képezi. Noha a szín­hasz­ná­lat Hol­lósyra vall, az ecset­tech­nika mégis elüt a festő stí­lu­sá­tól. Apja, habár fiát sokáig keres­kedői pályára szánta, 1878-ban mégis beíratja a Mün­cheni Aka­dé­mi­ára. Korai fest­mé­nyei, mint a Jó bor, Nevető leány, a mün­cheni zsá­ner­pik­túra jegyeit hor­doz­zák. Az 1885-ben kiál­lí­tott Ten­ge­ri­hán­tás sikere nyo­mán ismerő­sei magán­is­kola indí­tá­sára biz­tat­ták, melyet meg is nyi­tott. Hol­lósy sza­bad­is­ko­lája elő­ké­szítő kur­zus volt az aka­dé­mi­ára. Sokan láto­gat­ták, habár a tan­díj maga­sabb volt, mint az aka­dé­mián. Sza­bad­is­ko­lá­já­nak újszerű­sé­géről bát­ran állít­hatta, hogy  „Itt Mün­chen­ben én viszem az Aka­dé­mia ellen a lobo­gót” Egyik nagy érdeme a Hol­lósy festőis­ko­lá­nak, hogy képes volt egy új művész­kép­zésre, ami a kor köve­tel­mé­nyeit job­ban kielé­gí­tette, mint a német vagy fran­cia aka­dé­miák. A tanít­vá­nyok kijöt­tek a műter­mek­ből a sza­badba, festői natu­ra­lista irány­za­tot követ­tek, a Bastien-Lepage féle rea­liz­must. A cikk­nek még nincs vége…OLVASS TOVÁBB! »

Márama­rosszi­get a 18. szá­zad ele­jén elma­radt, szegé­nyes tele­pü­lés volt. Dr. Zuanna Márk az 1730-as évek első felé­ben mint telj­ha­talmú bánya­biz­tos járt Mára­ma­ros­ban és újra­ren­dezte a kincs­tári hivatalo­kat. Csak­ha­mar rájött, hogy szer­ve­zett nép­ok­ta­tásra és követ­ke­ze­tes ifjú­sági nevelő mun­kára van szük­ség. A róna­széki aknai igaz­gató, dr. Mit­rovszky János biz­ta­tá­sára az udvari kincs­tár­hoz folya­mo­dott. A doku­men­tu­mok sze­rint Zuanna Márk a nép lelki gon­do­zá­sára és az ifjú­ság­nak a kato­li­kus hit­ben való neve­lé­sére a kegyes-tanítórendnek vagy más szer­ze­te­sek­nek Mára­ma­rosszi­getre való lete­le­pe­dé­sét találta szükségesnek.

Az udvari kama­rát meggyőzte a fel­ter­jesz­tés indok­lása, ezért a kegyes-tanítórend főnö­kétől azon­nal rend­ta­go­kat kért. 1730 őszén már Szi­ge­ten van az első elöl­járó. P. Chri­sos­to­mus, továbbá a Róna­székre kisze­melt helyet­tes plé­bá­nos, a szi­geti magyar hit­szó­nok és egy frá­ter. Ide­ig­le­nes lakó­he­lyül egy rozoga faépü­le­tet jelöl­tek ki szá­mukra. Ebben folyt a taní­tás is.

1734. decem­ber 4-én meg­ér­ke­zett az ala­pí­tó­le­vél, mely­nek értel­mé­ben 9 egyénre “ex Fer­di­nan­di­ana fun­da­ti­one” kap­nak évi 600 Ft-ot, a szi­geti tiszt­tar­tó­ság pénz­tá­rá­ból pedig 900 Ft-ot, mely­nek biz­to­sí­té­kául Krács­fal­vát, Nagy­pa­ta­kot, Far­kas­ré­vet, Suga­ta­got, Her­né­cset, Rozá­liát, Rusz­ko­vát és Szur­do­kot a kincs­tár­hoz tar­tozó hely­sé­gek­ként kötötte le az ala­pító. A pia­ris­ták kettős cél­lal tele­ped­tek le Szi­ge­ten: első­sor­ban a lel­ki­pász­tor­ko­dás biz­to­sí­tása végett. Ők vezet­ték a szi­geti plé­bá­niát 1780-ig. E téren nem volt könnyű dol­guk, de meg­áll­tak a helyü­ket. Ők lát­ták el Bocs­kót és Róna­szé­ket is. Vál­lal­ták ezen­kí­vül egy ideig Akna­su­ga­tag pasz­to­rá­lá­sát is. Más­részt a taní­tás volt a cél­juk. Már 1730-ban Coeles­tin atya 28 ifjú­val meg­kezdte a taní­tást 1734-ben a kincs­tár költ­sé­gén fel­épült a rend­ház és a temp­lom. A kincs­tár 22.000 Ft-ot utalt ki, a megye pedig mun­ka­erőről gon­dos­ko­dott. A temp­lom építése több fázis­ban zajlott.

A pia­ris­ták­nál tanuló ifjak száma folya­ma­to­san növekedett.

1768-ban a fából épült iskola már kez­dett omla­dozni, egyre nagyobb veszélyt jelentve a fia­ta­lokra nézve. Mária Teré­zi­á­hoz folya­mod­tak e cél­ból, de hiába. A hely­zet érdemi ren­de­zése csak II. József szi­geti láto­ga­tása alkal­má­val követ­ke­zett be. II. József 1773 júli­u­sá­ban járt Mára­ma­rosszi­ge­ten — lóhá­ton. Ez alka­lom­mal a leg­több figyel­met a kegyes­ren­diek hely­ze­tére for­dí­tott. Azon­nal új kér­vényt kért, majd kiutal­tak szá­mukra 15.749 Ft-ot.

1774-ben hozzá is fog­tak a gim­ná­zium és a rend­ház építé­sé­hez. 1775 novem­be­ré­ben Virág Jácint igaz­ga­tá­sá­val már meg is kezd­het­ték a pia­ris­ták a taní­tást az új iskolaépü­letben. A tanu­lók száma ekkor 188 volt.

A város főte­ré­nek egyik sar­ká­ban, szo­ro­san a római kato­li­kus temp­lom olda­lá­hoz építve egy­eme­le­tes ház épült négy tan­te­rem­mel. Az eme­le­ten, a nagyob­bik helyi­ség volt a rajz­te­rem, mel­lette, a főtérre néző abla­kok­kal a III. gim­ná­zi­umi osz­tály terme. A föld­szin­ten a nagyobb tante­remben, az eme­leti rajz­te­rem nagy­sá­gá­ban volt az első gim­ná­zium osz­tály­he­lyi­sége. Mel­lette, a főtérre néző helyi­ség a IV. gim­ná­zium tanu­lói részére szolgált.

A temp­lom másik olda­lán állt a pia­ris­ták rend­háza, egy­eme­le­tes épület szer­ze­tesi szo­bák­kal, a szer­ze­tesi élet­hez szük­sé­ges helyi­sé­gek­kel. Ebben az épület­ben az eme­le­ten volt a II. gim­ná­zi­umi osz­tály, egy nagyob­bacska helyi­ség­ben. A föld­szin­ten, köz­vet­le­nül a bejá­rat mel­lett volt az igaz­gató iro­dája és egy szer­ze­tesi cella. Az eme­le­ten egy kisebb helyi­ség­ben a tanári szoba.

1766-ban egy tanár már a köl­té­sze­tet és szó­nok­la­tot is tanította.

1798-ban folya­mod­tak a filo­zó­fia tan­fo­lyam beve­ze­tése érde­ké­ben, de ez nem sike­rült. Az iskola továbbra is algim­ná­zium maradt.

1802-ben leégett a rend­ház és a tanoda épülete a temp­lom­mal együtt. A város nagy része is lán­gok mar­ta­léka lett. A kincs­tár és a hely­tar­tó­ta­nács csak­ha­mar orvo­solta a város baját.

A szi­geti gim­ná­zium hol hatosztá­lyos, hol négyosz­tályos volt. Mivel a régi inté­zet nem felelt meg az igé­nyek­nek, a kegyes-tanítórend az 1911-12 évek­ben a pia­ris­ták gyü­möl­csös­kert­jé­nek végé­ben egy két­eme­le­tes, tágas házat épített. Ennek fenn­tar­tója a kegyes-tanítórend volt, 1920-ban átvette a román állam. 1940-től 1948-ig ismét a pia­ris­ták taní­tot­tak benne. Az isko­lák álla­mo­sí­tása révén aztán a többi egy­házi tan­in­téz­mény­hez hason­lóan a román állam tulaj­do­nába ment át.

A szi­geti algim­ná­zi­um­ban kezdte tanári pályá­ját Juhász Gyula (1906).

Mára­ma­rosszi­get nem volt a tehet­sé­gek temetője Nobo­bátzky Károly, a Magyar Tudo­má­nyos Aka­dé­mia egvik alel­nöke már két­évi tanár­ko­dása után foly­tatta az okta­tást a pia­ris­ták között.

Ezt írják Juhász Gyu­lá­ról: jósá­gos volt és nyá­jas. Durva, magá­ból kikelt meg­nyi­lat­ko­zása soha­sem volt, min­dig meg­ér­tést muta­tott tanít­vá­nyai iránt. És min­dig barát­sá­gos volt és derűs.

Juhász nagyon meg­sze­rette a szi­geti szel­lemi életet, Szi­ge­tet az idők folya­mán újra meg újra felidézi.

Kis Tisza men­tén Mára­ma­ros Szigetnek

Piros tetői ködből integetnek,

A messzi és a múlt derűs ködéből.

Egy régi őszből és egy régi télből.

Majd egy szép szo­nett­jé­ben így ír Máramarosszigetről:

Magyar Kelet bazárja volt e város,

Fajok tanyája, ódon és kies,

Közel az éghez s a magyar határhoz

S a ván­dorló költő­höz is szíves.

A nagy­vá­radi moz­gal­mas napok ide­jén is vissza­pil­lant Szigetre:

A régi, bána­tos, ködös hegyek,

A régi, magá­nyos, rögös utak,

A bús Máramaros

Már elfe­lej­tette a dalos utast?

Nekem szí­vem­ben él a méla táj.

Nekem lel­kem­ben él az őszi szél,

A bús Máramaros

A múlt, a bánatos,

Régi borúja síro­mig kísér.

1914 őszén a hábo­rús front­moz­gá­sok Mára­ma­rosszi­ge­tet is elérik, Juhász Gyula aggódó töp­ren­gés­sel tűnő­dik el egy­kori szi­geti sétáin:

Milyen lehet most a bús Iza– part,

Hol Arany János nyo­mait kerestem,

S ki bal­lag a vén líceum alatt,

Hol hírről szőt­tem álmot esti csendben?

1936-ban, szü­le­tése nap­ján meg­lá­to­gatta Juhász Gyu­lát barátja, Magyar László. A költő már rég beteg volt. Juhász Gyula akkori meg­nyi­lat­ko­zása a követ­kező: “Szi­ge­ten vol­tam tanár, Mára­ma­rosszi­ge­ten, ezelőtt har­minc évvel, huszon­há­rom éves korom­ban. 1906 volt. Akkor közölte Kiss József lapja az Ódon bal­lada című ver­se­met. Iskola, taní­tás után bemen­tem a ven­déglőbe ebé­delni. Később az asztalom­hoz lépett egy isme­ret­len fia­tal­em­ber, és enge­del­met kért, hogy leül­hes­sen. Aztán beszélni kez­dett. Tudta, ki vagyok, és könnyes lett a szeme, ami­kor elárulta, hogy olvasta A Hét leg­utóbbi szá­má­ban ver­se­met. Meg is tanulta, és ott, a ven­déglői asz­tal mel­lett elmondta mind­járt. Nem is Márama­rosszigeten lakott, hanem egy kör­nyék­beli kis falu­ban. Onnan jött be Szi­getre, a városba, a “nagy­vá­rosba” De A Hét járt neki, észre­vette, ha új vers jelent meg benne, lel­ke­se­dett érte, meg­ta­nulta … Har­minc évvel ezelőtt vol­tak még ilyen embe­rek. Ma pedig kinek kell már a vers, a művé­szet, a szépség?”

Az isko­lák 1948-ban tör­tént álla­mo­sí­tása után a pia­rista atyák egy­ház­me­gyei szol­gá­latra jelent­kez­tek. A követ­kező beosz­tást kapták:

-  Kádár József igaz­gató bor­sa­bá­nyai plé­bá­nos lett

-  Sze­mes Ferenc szi­geti segéd­lel­kész, meg­halt Buda­pesten 1978-ban

-  Kolla János segéd­lel­kész lett Felsővisón

-      Czika László segéd­lel­kész Krasznabélteken

-      dr. Bör­zsei Már­ton Hosszú­mező fili­á­já­ban húzta meg magát, majd Szín­ér­vár­al­jára került helyet­tes plé­bá­nos­nak, innen pedig Gör­gére, ahol 1979-ben meghalt.

Maza­lik Alfréd

Krüzse­lyi Erzsé­bet 1875 már­cius 21-én szü­le­tett Mára­ma­rosszi­ge­ten, viski Krüzse­lyi Bálint és Pel­lády Erzsé­bet gyer­me­ke­ként. A csa­lád Sáros­pa­ta­kon él, ami­kor a 8 éves Erzsike hülés követ­kez­té­ben elveszti hal­lá­sát és látása is meg­gyen­gül. 1889-ben a csa­lád vissza­köl­tö­zik Mára­ma­rosszi­getre. Édes­apja iro­da­lom­ked­velő ember volt, aki több sike­res alko­tás­sal bizo­nyí­totta tehet­sé­gét. Ezek közül emlí­tésre mél­tók az 1897–1899 között írt ver­sei, novel­lái és szín­da­rabja “Aki más­nak ver­met ás”, ame­lyet Kom­já­thy János deb­re­ceni tár­su­lata elő is adott Mára­ma­rosszi­ge­ten. Az édes­apa lánya figyel­mét az iro­da­lom felé tereli. Krüzse­lyi Erzsé­bet tehet­sé­ges­nek bizo­nyul. Fia­tal kora elle­nére írásai meg­je­len­nek a helyi és a fővá­rosi lapok­ban egy­aránt. 22 éves korá­ban jele­nik meg első ver­ses­kö­tete “Ver­sek” címen Mára­ma­rosszi­ge­ten. Testi fogya­té­kos­sága miatt a csend költő­jé­nek nevezi magát, amit a követ­kező­kép­pen fejez ki:

“Csend-rab vagyok. A hang halott nekem.

Csak lel­kem ját­szik dalt a rímeken

A vers az én kis zengő zongorám,

Azon verem ki száz melódiám.”

Életé­nek egyik igen súlyos vesz­te­sége 1900-ban édes­apja halála. Ez az ese­mény mélyen befo­lyá­solja a költőnő lel­kü­le­tét és meg­ha­tá­rozza ver­se­i­nek szo­morú han­gu­la­tát. Meg kell barát­koz­nia az egye­dül­lét­tel, a gyötrő lelki fáj­da­lom­mal. Ezt a fáj­dal­mát több ver­sé­ben örökíti meg

1901-ben meg­je­le­nik az “Újabb ver­sek” című kötete. Ez a ver­ses­kö­tete nagy elis­me­rést vált ki az iro­da­lom­ked­velők köré­ben. Maga Gár­do­nyi Géza elis­merően nyi­lat­ko­zik Krüzse­lyi Erzsé­bet tehetségéről.

Ugyan­csak Mára­ma­rosszi­ge­ten jele­nik meg “Örök csend­ben” c. ver­ses­kö­tete (1907).

Jelentő­sebb  alko­tá­sai:   “Csen­d­or­szág  dalai”  (1913). “Hang­ta­lan lírán” (1924), “Örök csend­del ködön át” (1928) Szám­ta­lan ver­sé­ben a mára­ma­rosi tájak szép­sé­gét örökíti meg:  Ének az Iza folyó­hoz,  Itt szü­let­tem,  Tavasz a dombtetőn.

Egy ideig Felső­vi­són tölti nap­jait, sokan még most is emlé­kez­nek a magába zár­kó­zott, csen­des, vissza­vo­nult költőnőre. Élete utolsó nap­jait Szat­már­he­gyen tölti. Itt halt meg 1953-ban, a szat­már­he­gyi refor­má­tus temető­ben helyez­ték örök nyugalomra.

Talán önval­lo­más­nak is beil­lik ez a levél, amit Krüzse­lyi Erzsé­bet Kőmí­ves Nagy Lajos­hoz írt:

Ked­ves jó írótársam!

Miután nem mondta tel­je­sen bizo­nyo­san, hogy még ma egy­szer lejö­het, én   így  aka­rok   még  Magá­val   kicsit beszél­getni, miután tulaj­don­kép­pen csak ezen a módon (azaz írás­ban) tudom én csak jól kife­jezni maga­mat. Ha sza­vak­kal kell beszél­nem ide­gen embe­rek­kel: fél­szeg és ügyet­len vagyok — évek sora óta élek a világ­tól tel­je­sen vissza­vo­nul­tan, s jófor­mán már a beszéd is nehe­zemre esik, s hamar kifá­raszt. Han­gom, mint hall­hatta, gyenge és tompa, még kia­bálni sem bírok: — tüdőm a kevés beszédtől már szűk lett — habár mell­be­teg nem vagyok — inkább hang­szá­laim van­nak meg­tá­madva, miután nagyon drasz­ti­kus módon kúrálta füle­i­met haj­dan egy orvos. (Mel­les­leg meg­je­gyezve, csak ron­tott rajta.) Kezdő orvos volt ugyanis, s engem kísér­leti nyúl­nak hasz­nált. Sőt látá­som mai gyó­gyít­ha­tat­lan­sá­gát is neki köszön­he­tem, mert ha ő akkor jól fel­is­meri és kezeli a bajo­mat, siket­sé­gem nem aka­dá­lyozna, hogy ked­vemre átad­has­sam magam az iro­da­lom­nak! Mind­ezt jobb meg­is­me­ré­sem és meg­ér­té­sem miatt óhaj­tot­tam még Magá­nak meg­mon­dani … Tisz­tán csak azért fárasz­tot­tam be magát az én kis kerti odúmba hogyha sok elfog­lalt­sága között mégis ráérne oly­kor miránk vissza­em­lé­kezni, avagy talán vala­hol egy-egy kis poé­mám kerülne sze­mei elé: lássa lélek­sze­mé­vel azt az egy­szerű, pri­mi­tív, de a maga ked­ves ódon­sá­ga­i­ban nekem olyan kimond­ha­tat­la­nul jóleső lelki meg­bé­ké­lést és pihe­nést adó hely­ecs­két, ahol eldol­goz­ga­tok bent is, kint is — ahogy bírom … Tudom, nagyon pró­za­iul ható lehet ide­genre az én fér­fias passzióm, a fúrás, fara­gás, kontár-asztaloskodás, de orvo­saim nagy­fokú vér­sze­gény­sé­gem miatt sok moz­gást aján­lot­tak, s mert látá­som nem bírja az erő­sebb fényt, sem a ködöt, sze­let, füs­töt, gőzt és port, ezt a fog­lal­ko­zást talál­tam ki magam­nak, s nagy kedv­vel is csi­ná­lom, nem törődve vele, hogy kezeim eldur­vul­nak, hiszen úgysem járok tár­sa­ságba (s aki sokat spor­tol, annak is eldur­vul a tenyere!). Ez az én saját, külön spor­tom, mely nem­csak fizi­kai moz­gást ad, de elmé­met is nagyon jóleső­leg fog­lal­koz­tatja. Való­ság­gal szen­ve­déllyel szok­tam még ezen kivül ház­ter­ve­ket készí­teni. Azt hiszem, egy építész­mér­nök veszett el ben­nem. Régeb­ben, mikor sze­meim job­ban bír­ták, eze­ket a ter­ve­ket le is raj­zol­gat­tam, de most már a raj­zo­lás fáraszt, s így rászok­tat­tam maga­mat, hogy télen, ami­kor a hófény való­sá­gos szo­ba­rabbá tesz (ha hóban kell jár­nom, még sötét szem­üveg­gel is káp­rá­zom, támoly­gok, mint a vak, ha a nap süt. csak borult idő­ben tudok ilyen­kor kimenni, de még úgy is bánt a nagy fehér­ség, a sze­meim foly­ton könnyez­nek), tehát ilyen­kor órákig sétá­lok le s fel a szo­bá­ban, és ha nem vagyok ver­sekre han­golva, akkor gon­do­lat­ban foly­ta­tom a ter­ve­zé­se­ket. Ez rop­pant szó­ra­koz­tat és elvonja szo­morú gon­do­la­ta­i­mat, melyek miatt könnyez­nem kel­lene, s nekem nem sza­bad sír­nom!… Nekem sok min­dent nem sza­bad a sze­mem miatt, ha élni aka­rok. (Nem is igen aka­rok én élni, de muszáj!…)

Maza­lik Alfréd

Felszen­tel­ték a fel­újí­tott Tei­tel­baum rab­bik krip­tá­ját a mára­ma­rosszi­geti zsidó temető­ben. Erre az alka­lomra 230 haszid rabbi zarán­do­kolt a városba Bro­oklyn­ból, ebből mint­egy szá­zan grand reb­bek, vagyis főrab­bik voltak.

Illuszt­ris ven­dé­gek. A krip­ta­ava­tóra több mint két­száz rabbi érke­zett Máramarosszigetre

Fotó: A szerző felvétele

A fel­újí­tott krip­tá­ban három rab­bi­ge­ne­rá­ció hat sír­em­léke talál­ható. A kripta egy részét még a 19.században építet­ték. Húsz évvel ezelőtt leégett. A haszid zsi­dó­ság zarán­dok­hely­nek tekin­tette. A kom­mu­niz­mus ide­jén titok­ban láto­gat­ták, ma már évente több­ször zarán­do­kol­nak ide a világ min­den tájá­ról. A bro­oklyni haszid hit­köz­ség Mára­ma­rosszi­ge­ten újjá­építi az egy­kori ritu­á­lis zsidó fürdőt, a mik­vét, mely­nek alap­kö­vét most tet­ték le. Mel­lette hotel és kóser ven­déglő is lesz. Eze­ket csak hit­köz­sé­giek hasz­nál­hat­ják és láto­gat­hat­ják majd. Az épít­ke­zés vár­ha­tóan év végére készül el.

Két rab­bi­di­nasz­tia is volt

A Teitelbaum-dinasztiáról Ioan J. Popescu juda­isz­ti­kai kuta­tót és pub­li­cis­tát kér­dez­tük. Elmondta, hogy a Tei­tel­baum rab­bik az 1800-as évek­ben jöt­tek Mára­ma­rosszi­getre. Ekkor mint­egy 2500 zsidó élt a város­ban. Eleazar Nis­san Tei­tel­baum volt az első főrabbi a Teitelbaum-dinasztiából. Kine­ve­zése éles vitát vál­tott ki a helyi közös­ség­ben, így pár év múlva távo­zásra kény­sze­rült. Évekre rá ennek fia, Jeku­tiel Jehuda Tei­tel­baum lett a főrabbi. Ez az előző főrabbi halál­hí­ré­nek hal­la­tára lejött „gyógy­ke­ze­lésre” a közeli Brébre. Ott kivárta a meg­fe­lelő alkal­mat, hogy vissza­sze­rez­hesse az elül­dö­zött apja után járó főrabbi címet. Mivel­hogy a város­nak nem volt főrab­bija, így őt kér­ték fel a teme­tési szer­tar­tás elvég­zé­sére. Olyan sikere lett, hogy a közös­ség fel­kérte, vál­lalja el a főrab­bi­sá­got. Veze­tése alatt a haszid közös­ség nagyon fel­len­dült, az egész Osztrák–Magyar Monar­chi­á­ból jöt­tek tanulni hozzá, cadik­nak, vagyis szent ember­nek tar­tot­ták. Ennek halála után Hanan­jah Jom Tei­tel­baum vezette a haszid közös­sé­get.
Idő­köz­ben a Káhán rabbi dinasz­tia is meg­ve­tette lábát Mára­ma­rosszi­ge­ten. Ők libe­rá­li­sabb fel­fo­gá­súak vol­tak. A két nagy rab­bi­di­nasz­tia, Tei­tel­baum és Káhán között ellen­sé­ges­ke­dé­sek és viták vol­tak. A per­pat­var vége az lett, hogy a közös­ség ket­té­osz­lott. A zsidó tör­vé­nyek azon­ban nem enge­dik meg, hogy egy város­ban két haszid közös­ség legyen, így a Káhá­nok egy kiált­ványt nyúj­tot­tak be, és sze­fárd rítu­sú­ak­nak nevez­ték ki magu­kat. A Káhán csa­lád egyéb­ként nagyon gaz­dag volt, a város ipara és keres­ke­delme szinte az ő kezük­ben volt. 1902-ben a már meg­nö­ve­ke­dett sze­fárd közös­ség egy új zsi­na­gó­gát épített magá­nak, az egyet­len, amely máig fennmaradt.

Szat­már­ról Amerikába

Hanan­jah Jom 1904-ben bekö­vet­ke­zett halála után min­denki ter­mé­sze­tes­nek vette, hogy ennek első­szü­lött fia, Haim Zvi Tei­tel­baum örökli a főrabbi címet. Az anya ellen­ben a máso­dik fiút, Joel Tei­tel­ba­u­mot akarta főrab­bi­nak. Ezt a hit­köz­ség nem engedte meg, így az első­szü­lött fiút sza­vaz­ták meg szi­geti főrab­bi­nak. Az anya pedig elment a fiá­val Nagy­ká­rolyba, onnan Szat­már­né­me­tibe került, ahol meg­ala­pí­totta a Szatmár-dinasztiát. Haim Zvi Tei­tel­baum 1926-ig volt Mára­ma­rosszi­get főrab­bija. Teme­té­sére 40 ezer zsidó zarán­do­kolt el. A 14 éves fiát, Jeku­tiel Jehuda Tei­tel­ba­u­mot a sírja fölött háza­sí­tot­ták össze, és ekkor fel is ken­ték főrab­bi­nak. Ő volt a főrabbi 1944-ig, ami­kor szá­mos hívé­vel együtt őt is elhur­col­ták Ausch­witzba. A már szat­mári rebbe, Joel Tei­tel­baum egy alku követ­kez­té­ben meg­me­ne­kült a depor­tá­lás elől. Elő­ször Svájcba, majd onnan Ame­ri­kába kerül, ahol meg­ala­pítja a szat­mári Teitelbaum-dinasztiát, amely ma a vilá­gon a leg­erő­sebb haszid közösség.

Mára­ma­rosszi­ge­ten egyéb­ként a máso­dik világ­há­bo­rút meg­előzően erős zsidó közös­ség élt, a bejegy­zett lakos­ság­nak mint­egy 44 szá­za­léka volt zsidó. Nem hiva­ta­lo­san azon­ban a 30-as évek­ben 73 szá­za­lék­ban éltek a város­ban izra­e­li­ták. Nyolc zsi­na­góga és ima­ház  műkö­dött, mára csak egy sze­fárd zsi­na­góga maradt fenn. A nagy orto­dox zsi­na­góga helyén monu­men­tá­lis holokauszt-emlékmű talál­ható, melyet az elpusz­tí­tot­tak emlé­kére emeltek.

(for­rás: kronika.ro, 2011. feb­ruár 7.)

Mára­ma­ros, a mos­toha megye

A mára­ma­rosszi­geti szü­le­tésű Szálka Róbert köny­véből olvas­ha­tunk rész­le­tet, mely­ben a szerző vadász­ka­lan­do­kat, izgal­mas tör­té­ne­te­ket oszt meg az olva­só­val. Bepil­lant­ha­tunk Mára­ma­ros múlt­jába, jele­nébe és szépségébe.

Lehet, hogy kissé fur­csán hang­zik a tisz­telt olvasó szá­mára e feje­zet meg­ne­ve­zése, de meggyőző­dé­sem, hogy a továb­biak isme­re­té­ben, velem tel­je­sen egyet fog érteni. Egy­részt a megye hánya­tott sorsú tör­té­nelmi múltja miatt, más­részt azért, mert itt is élnek magya­rok, akik szám­ará­nya szá­za­lék­ban kife­jezve szinte annyi, mint a kimon­dott Erdély­ben élő, magyar ajkú lakos­ság száma. Nagy azon­ban a honi magyar embe­rek száma, aki e megye léte­zé­séről is, alig tud vala­mit. Az is lehet­sé­ges, kissé fur­csállja a tisz­telt olvasó, hogy egy lénye­gé­ben vadá­szati témájú könyv ele­jét, egy ilyen mono­grá­fia jel­legű táj­le­írás­sal kez­dem, s amit foly­ta­tok is, a leírt ese­mé­nyek kap­csán. E könyv ötle­té­nek meg­fo­gal­ma­zó­dása pil­la­na­tá­tól úgy érez­tem, hogy ha már egy­szer tol­lat raga­dok meg­írása érde­ké­ben, akkor, szinte erköl­csi köte­les­sé­gem­nek tar­tom e sorok között meg­írni a sors, és a tör­té­nelmi múlt által szem­ben állí­tott lokál­pat­ri­o­tiz­mu­som, és a haza­sze­re­te­tem, nagy, és örök dilem­má­ját. Sze­re­tem azt a tájat, ahol szü­let­tem, hisz min­den fűszál, bokor, fa és erdő, vissza­kö­szön, és akár­hány­szor arra a tájra kerü­lök, heve­seb­ben dobog a szí­vem. Szí­ve­sen talál­ko­zok a magyar, román vagy akár más nem­ze­ti­ségű, ott élő régi bará­ta­im­mal, akik­kel sokáig ugyan­azt a keserű kenye­ret ettük, s akik­kel jóban, rossz­ban, barát­ság­ban, együtt éltünk. Mind­ezek elle­nére s egy­ben hit­val­lás­ként, nagyon sze­re­tem ott­ho­no­mat, s egy­ben egyet­len hazá­mat. A haza­sze­re­tet fogal­má­val kap­cso­la­to­san, min­dig azok a köz­is­mert sorok jut­nak eszembe „aki hazát cse­rél, szí­vet is cse­rél­jen”. Én úgy érzem, két szí­vem dobog. Egyik akkor dobog láza­sab­ban, ami­kor ott­hon vagyok ott­hon, Mára­ma­ros­ban. A másik pedig, itt­hon dobog erő­seb­ben, ami­kor itt­hon vagyok ott­hon, Pest megyé­ben. Meggyőző­dés­sel állí­tom azon­ban, hogy mind­két szí­vem egy­szerre, és egy célért dobog, hazá­mért, nem­ze­te­mért, amely egy, és oszthatatlan.

Vissza­térve Mára­ma­ros megye fogal­má­hoz, tapasz­ta­lat­ból tudom, nagyon sok ember szá­mára prob­lé­mát okoz, hogy e föld­rajzi elne­ve­zés, hol is talál­ható a tér­ké­pen.  Sokan a Mára­ma­ros vagy Mára­ma­rosszi­get elne­ve­zés hal­la­tán, szinte azon­nal Maros­vá­sár­hely és kör­nyé­kére gon­dol­nak, talán arra a Maros Magyar Auto­nóm Tar­to­mányra asszo­ci­ál­nak, melyet a nagy „bűvész”, Cea­u­sescu tün­te­tett el 1968-ban, s melyet a mai napig sem sike­rült vissza­va­rá­zsolni a román veze­tés­nek.  A TV-ben, a rádi­ó­ban, és a saj­tó­ban is, helyet kap­nak nagyon sok­szor hibás kife­je­zé­sek, pedig az egy­kori Magyar­or­szág har­ma­dik leg­na­gyobb vár­me­gyéje, mely­nek megye­szék­he­lye Mára­ma­rosszi­get volt, jelen­leg ketté van osztva. Északi nagyobb része, hoz­zá­vetően két­har­mad rész­arány­ban Ukraj­ná­hoz tar­to­zik, Kár­pát­uk­rajna egy része. Déli, kiseb­bik része pedig, a Romá­niai Mára­ma­ros megye, északi része.

A Mára­ma­rosi meden­cét, dicső múl­tunk fő tanú­já­tól, a Verec­kei szo­ros­tól kiin­dulva, a Mára­ma­rosi és a Rad­nai hava­sok, a Cib­les, Gutin, Kőhát és az Avas hegy­sé­gek által körül­ha­tá­rolt, a Tiszá­tól és mel­lék­fo­lyó­i­tól erő­sen fel­szab­dalt domb­vi­dék alkotja. A Tisza kelet-nyugat irányba, szinte ket­té­szeli a Mára­ma­rosi meden­cét, ter­mé­sze­tes határ­vo­na­lat alkotva jelen­leg Romá­nia és Ukrajna között. Ez az új határ elvá­lasztja egy­más­tól a régi megye, Róbert Károly által 1329-ben koro­na­vá­rosi rangra emelt öt tele­pü­lé­sét: Vis­ket, Husz­tot, Técsőt, vala­mint Hosszú­mezőt és Máramarosszigetet.

Igen moz­gal­mas volt e terü­le­ten az élet, egy­részt a tatár betö­ré­sek állandó fenye­ge­tett­sége miatt, más­részt a Wes­se­lé­nyi, és a Rákó­czi sza­bad­ság­harc is, kemé­nyen érez­tette itt hatását.

A tör­té­ne­lem viha­rá­ban, nagyon sok­szor vál­ta­koz­tak a Tisza két olda­lán a „tulaj­do­no­sok”. Állandó ütköző zóna lévén ez a terü­let min­dig is mos­to­hán volt kezelve, úgy köz­igaz­ga­tási, mint terü­let­fej­lesz­tési szem­pont­ból, ugyanis a perem­te­rü­le­tekre nem szí­ve­sen áldoz­tak a kor­má­nyok. Ennek elle­nére és ugyan­ak­kor jel­le­mezve az ottani körül­mé­nye­ket, a határ mind­két olda­lán sok olyan mel­lékút van hasz­ná­lat­ban most is, ami az 1940-es évek­ben, még magyar fenn­ha­tó­ság alatt készült.

A lakos­ság nem­ze­ti­ségi össze­té­te­lét ele­mezve, arra a követ­kez­te­tésre jutunk, hogy a terü­leti adott­sá­gok és a tör­té­nelmi múlt nagy­mér­ték­ben vissza­kö­szön, mert a kör­nyező megyék­hez viszo­nyítva, itt él együtt a leg­több nem­zeti kisebb­ség. Néző­pont kér­dése, hogy kit tekin­tünk kisebb­ség­nek, hogy a Tisza melyik olda­lá­ról szem­lél­jük a prob­lé­mát, és mikor: jelen­ben, a közel­múlt­ban vagy a múlt­ban, évti­ze­dekre vissza­menően állan­dóan vál­to­zik a hely­zet­kép.  Ami­kor a Tisza mind­két oldala Osztrák-Magyar fenn­ha­tó­ság alatt volt, még Mária Teré­zia ural­ko­dása ide­jén, Auszt­ri­á­ból, Ischl-bad kör­nyé­kéről a faki­ter­me­lés­hez, a vizes facsúsz­ta­tók építé­sé­ben jár­tas mun­kás csa­lá­do­kat tele­pí­tet­tek a Tisza mind­két olda­lára, az oszt­rák mun­ka­mód­szer meg­ho­no­sí­tá­sára. A Tisza déli terü­le­te­ire, Bor­sára bányá­szok, míg a Mára­ma­rosszi­get kör­nyéki sóbá­nyák­hoz, sóvá­gók tele­ped­tek, akik a város Tisza híd­jain keresz­tül tar­tot­ták egy­más­sal a köz­vet­len kapcsolatot.

Néhány évti­zed­del később a mára­ma­rosszi­geti lako­sok, ugyan­azo­kon a hida­kon, már Cseh­szlo­vá­ki­ába men­tek át agyon­hasz­nált lyu­kas papu­csok­kal, külön­böző élel­mi­sze­rek­kel meg­pa­kolt átal­vetők­kel, és haza­tér­tek, új cseh topán­kák­kal a lábu­kon. A máso­dik világ­há­ború után a fel­rob­ban­tott hida­kon nem lehe­tett többé átjárni Romá­nia és a Szov­jet­unió között kiala­kult hűvös viszony miatt. A szét­sza­kí­tott csa­lá­dok a Tisza folyá­sá­nak kes­ke­nyebb részein tud­tak inteni egy­más­nak, vagy átki­a­bálni, eset­leg sző­nyeg­mo­sás köz­ben áténe­kelni az üzene­te­ket, de ezt a meg­hur­col­ta­tás, és a határőri kaszár­nyák kony­háin tör­ténő, krumpli puco­lás fenye­ge­tett­sé­gé­nek koc­ká­za­tá­val tehették. (…)

Ott, hol az Erdély­or­szág­gal, Buko­vi­ná­val hatá­ros hegyek­ből kiin­dult Iza folyó, alig 50 kilo­mé­ter­nyi ut után a még bölcső­jé­ben ját­szó Tisza kék hab­ja­i­ban keresi halá­lát ; e szi­getté alko­tott lapá­lyon fek­szik Mára­ma­rosszi­get, hazánk éjszak­ke­leti határ­vár­me­gyé­jé­nek Mára­ma­ros­nak, leg­je­len­té­ke­nyebb városa s megyei székhelye.

Ezen dus rétek­kel, s az alföld előtt meg nem szé­gye­nülő veté­sek­kel pom­pázó szép völgybe éjszak­ról a kopasz Apeczka, keletről a több mint 1940 méter magas Pop Iván hava­sok tekin­te­nek alá, mig dél­ke­letről az ércz­dus Gut­tin, s a hosszan elnyuló Kőhát zár­ják el tőle a dél hevét, hogy ezen egyik leg­re­gé­nye­sebb szi­gete a Kár­pá­tok aljá­nak, ne legyen egy­szer­s­mind leg­ter­mé­ke­nyebb földje hazánknak.

A Sza­la­ván és Vár­hegy a várost övező bércz­ke­ret belső kör­vo­na­lait képe­zik délről, mig az éjszaki oldal­ról a Tisza jobb part­ján a szla­ti­nai kiment­he­tet­len sóbá­nyá­kat rejtő magas­la­to­kon, s len­tebb a kis oláh falu, Falu-Szlatina csi­nos temp­lo­mon s tor­nyán, –melyet a közel­mult­ban elhunyt nagy­vá­radi g. Kath. Püs­pük Pável Mihály épüle­tett az ő első plé­bá­ni­á­nak, — akad meg a für­késző tekintet.

Mára­ma­rosszi­get ma az ország bel­se­jéből jőve a leg­több ember vas­uton keresi föl.

A Deb­rec­zen Szat­má­ron át, továbbá a Mis­kolcz, Sátor­al­ja­uj­he­lyen, Ber­eg­szá­szon keresz­tül vezető vas­utak Király­há­zán Nya­láb vár rom­ja­i­nak lát­ha­tá­rá­ban egyesülnek.

A király­házi állo­mást elhagyva csak­ha­mar elér­jük a Tiszát azon a pon­tos a hol szülő vár­me­gyé­jét elhagyja, s befor­du­lunk a tulaj­don­kép­peni Tisza völgybe, miután a Tiszá­nak a Vihor­lát Gut­tini trachyt hegy­ség­ben való áttö­ré­sét elhagy­tuk, mely mögött a Huszt-máramarosszigeti tóme­den­cze kezdődik.

A keleti kár­pá­tok leg­na­gyobb részt az eocen és a kréta kor­szak­hoz tar­tozó kár­páti homok­kö­vek­ből álla­nak. A hegy­ség lába­i­nál egy hasa­dék­ból válik ki a vul­ka­ni­kus Vihor­lát Gut­tin hegy­ség, mely sáncz­hoz hason­lóan terül el a homokkő hegy­ség előtt.

Ezzel a vizek­nek lefo­lyása tel­je­sen el volt zárva, s azok a trachyt­sáncz mögött gyül­tek össze tavat képezve, mig Huszt és Király­háza között az áttö­rés meg nem történt.

A hol a Nagyág hab­jai a Tiszába ömle­nek, ott van a régi mára­ma­rosi város Huszt. (Lakos­sága az 1901-iki nép­szám­lá­lás sze­rint 8716. Ebből magyar 3602, német 942, rut­hén 4161, val­lás­fe­le­ke­zet sze­rint ró,. Cath. 1204. g. Cath. 5139 ev. Ref. 566 izra­e­lita 1807.)

A város fölött messze lát­ha­tóan magas­lik egy tra­chit­kup, mely­nek ormát a nagy óda költő által oly szé­pen meg­éne­kelt Huszt várá­nak rom­jai koro­náz­zák. E várat Szent László király kezdé épit­tetni 1090-ben, s III-ik Béla alatt fejez­te­tett be 1191-ben. A török hábo­ruk és a Rákó­czi har­czok ide­jén a vár első rangu sze­re­pet ját­szott, s 1766. év julius 3-án vil­lám ütött bele, s a lán­gok mar­ta­léka lett. Ma puszta rom, mely­nek leg­ki­ma­gas­lóbb pont­ján a kár­pát egye­sü­let egy kilátó tor­nyot álli­tott fel, melyről a Tisza völgy szép pano­rá­má­ját lehet élvezni.

A cikk­nek még nincs vége…OLVASS TOVÁBB! »

A Tisza-táj külö­nös módon követte Padá­nyi Gulyás Béla életét, aki a Rákosi ter­ror bör­tön­vi­lá­gá­ból sza­ba­dul meg az emig­rá­ció körül­mé­nyei között és ragad tol­lat, hogy genfi magá­nyá­ban írása­i­ban vissza­em­lé­kez­zen mára­ma­rosszi­geti gyer­mek­ko­rára.  „Ha vissza­te­kin­tek a múltba, az állan­dó­ság és biz­ton­ság verő­fé­nyé­ben látom a várost, amely ott feküdt az ország észak­ke­leti határ­me­gyé­jé­ben, a Tisza és az Iza összefolyásánál.

Megye­szék­hely volt Mára­ma­rosszi­get.” Sze­rinte az Árpá­dok korá­ban egyet­len össze­függő ősren­ge­teg lehe­tett ez a terü­let, áthág­ha­tat­lan védő­vo­nal, amely­nek csak határ­védő magyar őrsé­gek lehet­tek egye­düli lako­sai.
Mára­ma­ros mint vár­me­gye, ennek a vidék­nek admi­niszt­ra­tív köz­pontja, merő­ben külön­bö­zött a Monar­chia többi vár­me­gyé­itől. Itt nem vol­tak tekin­té­lyes föl­des­urak, itt sze­rény tiszt­vi­selői életet éltek a megyei urak. A leg­te­kin­té­lye­sebb csa­lá­dok: Szap­lon­cza­yak, Szöllősyek, Técsői-Móriczok, Váradyak, Szi­lá­gyiak, a ruté­nek­ből neme­sí­tett Krics­fa­lus­syak, Krüzse­lyek, a romá­nok­ból ran­go­sí­tott viski Hán­kák és nemes Jur­kák. A Visó völ­gyé­nek leg­gaz­da­gabb embere Pap Simon volt.
Ami a megye szel­lemi életét érzé­keli, az a követ­kezők­ben fog­lal­ható össze Padá­nyi sze­rint: Mára­ma­rosszi­get „váro­si­a­sabb” volt, mint a nála jóval gaz­da­gabb alföldi váro­sok. Kul­tú­rára igé­nye­sebb, magyar­sá­gára fél­té­ke­nyebb. Lakói hit­tek abban, hogy itt a távoli vége­ken valami missziót kell tel­je­sí­te­niük. Erdé­lyi feje­del­mek korá­ból örök­lött tra­dí­ció volt ez.
Szel­lemi vég­vár­nak ala­pí­totta itt Apafi Mihály feje­de­lem a refor­má­tus líce­u­mot. Mint diák, a refor­má­tus líceum bejá­ra­tá­nál talál­koz­tam ezzel a jel­mon­dat­tal. „Deo, lit­te­ris et huma­ni­tati sac­rum” Az író meg­jegyzi, hogy ez a jel­mon­dat sokáig elkí­sérte az élet útján. A refor­má­tus líce­um­ban a klasszi­kus huma­niz­mus lég­köre honolt.
Padá­nyi kihang­sú­lyozza, hogy milyen fon­tos sze­re­pet töl­tött be a „Szi­lá­gyi Ist­ván” Iro­dalmi Kör. Ren­dez­vé­nye­i­ket a vár­me­gye dísz­ter­mé­ben tar­tot­ták, ahol még Mik­száth Kál­mán is sze­re­pelt néhány művé­nek ismer­te­té­sé­vel. A mára­ma­rosi kép­vi­selő­ség lett volna utolsó man­dá­tuma, ha várat­lan halála ebben nem aka­dá­lyozza meg.
Ugyan­csak itt olvasta fel novel­láit Surá­nyi Mik­lós, aki később neves írói pályát futott be.
Padá­nyi a mára­ma­rosi hét­köz­na­po­kat is leírta, így töb­bek között meg­em­lé­ke­zik a Korona-szállóban muzsi­káló Arany Feriről, híres cigány­prí­más­ról, aki a Viga­dó­ban ren­de­zett bálo­kon zené­jé­vel szó­ra­koz­tatta a mára­ma­rosszi­geti polgárokat.

Padá­nyi Gulyás Béla művé­ben „Val­lo­más egy elsüllyedt világ­ról” az öreg Monar­chiát úgy jel­lemzi mára­ma­rosszi­geti szem­pon­tok figye­lembe véte­lé­vel: „Lehet, hogy viha­ros volt a poli­tika Buda­pes­ten, izgal­mas dol­gok tör­tén­tek Bécs­ben, de Mára­ma­ros olyan messze volt onnan, hogy „váro­si­a­sabb” volt, mint a nála jóval gaz­da­gabb alföldi váro­sok. Kul­tú­rára igé­nye­sebb, magyar­sá­gára fél­té­ke­nyebb. Lakói hit­tek abban, hogy itt a távoli vége­ken valami missziót kell tel­je­sí­te­niük. Erdé­lyi feje­del­mek korá­ból örök­lött tra­dí­ció volt ez.

A bécsi pol­gár tudta, hogy a csá­szár min­den­nap pon­to­san haj­nali négy órakor fel­kel: éppen így a mára­ma­rosszi­geti pol­gár az óráját iga­zít­hatta volna ahhoz, hogy Szabó Sán­dor alis­pán pon­to­san dél­ben átbal­lag a Piac-téren a Kis Pipa ven­déglőbe, ahol Krics­fa­lussy pol­gár­mes­ter­rel sörözni szo­kott. Kerek egész volt ez a világ, örökké tartó biz­ton­ság érzése honolt a város­ban. Semmi se fenye­ge­tett ideg­iz­gal­mat okozó vál­to­zá­sá­val.
Ez a békés világ, amely­ben Padá­nyi Gulyás Béla élt a tár­sa­dal­mat itt a Tisza men­tén nem osz­totta nem­ze­ti­sé­gek, val­lási különb­sé­gek sze­rint, min­den­kit ember­nek érté­kel. „Az én gyer­mek­ko­rom­ban már élő tanúja sem volt a sza­bad­ság­harc küz­del­mes korá­nak, legen­dás tör­té­nelmi emlékké vál­to­zott, akár­csak a hon­fog­la­lás, az arany­bulla, vagy a Rákó­czi fel­ke­lés. Még Petőfi „Talpra magyar”-ja is csak valami ünne­pé­lyes, vasár­na­pias han­gu­lattá vált. Ebben a kor­ban a biz­ton­ság érze­tét kel­tette az egész Osztrák-Magyar Monar­chia. Napo­kig lehe­tett vona­ton utazni anél­kül, hogy bár­ki­nek okmánnyal-útlevéllel kel­lett volna iga­zol­nia kicsoda és mit akar? Egy arany húsz­ko­ro­nás­nak állan­dóbb érvé­nye volt, mint egy meg­in­gat­ha­tat­lan mér­tani szabálynak.

Padá­nyi Gulyás Béla 1903. decem­ber 2-án szü­le­tett, elhunyt 1988. decem­ber 23-án Genf­ben. Művét „Val­lo­más egy elsüllyedt világ­ról” 1975-ben adta ki a mün­cheni Mol­nár nyomda az Aurora köny­vek sorozatában.

Maza­lik Alfréd

(Gutin­mel­léki Friss Újság)